Egy kávézóban esett meg. Vagy legalábbis, ahogy annyi minden más is a történelem során, ott kezdődött. Négyen ültek a fekete, köralakú asztalnál és láthatólag a leghalványabb közük sem volt egymáshoz. Már a beszéden meg talán a közös érdeklődési körön kívül. Mert van a valakihez való köz-nek egy olyan szintje, amely mindezeken túl születik meg, kibújva a bájcsevej és a hasonló életet élők hamis egysorsúsága alól. A közös sorsvállalás már régen nem garanciája az egymáshoz való köz-nek. Mert az egyén valódi, hogy úgy mondjam igaz és sokszor önmaga elől is rejtett identitása mindig kívül esik ezen a közön. így ültek ott akkor este, négyen az asztal körül abban reménykedve, hogy egyszer csak megtörténik a csoda és hirtelen megértik egymás működéseit. De addig is, igyekeztek elütni az időt a társadalmi szabályrendszerek által elfogadhatónak, sőt már-már kötelezőnek tartott formaságokkal. Dícsérték egymás ízlését, tehetségét, szidtak valamely közös ellenséget, megtárgyalták az általuk választott és ebben valamiféle sorsközösséget kereső szakma nehézségeit és hibáit, mintha ők maguk, ebben a későesti órában, puszta jelenlétükkel és a problémák hangos megnevezésével megváltoztathatnának bármit is. Aztán, ahogy az lenni szokott, a cigarettafüst és az olcsó alkohol zsibbadt biztonsága mögé bújva, egy férfi és egy nő kicsit jobban egymáshoz hajolva, az érintések nyelvét kezdik el beszélni, és megváltozik a nevetés, a távolság, a téma és a köz. A nő lesüti a szemét, kacag, felpillant. Csábít. A férfi mosolyog, ráfigyel, tüzet ad. Dominál. Most talán valami szépet kellene mondani. Most talán valami okosat kéne. Megy a puhatolózás, a tapogatózás a gondolatokkon, a kézen, bátrabbaknak és közelülőknek már combon is. A maradék meg csak figyel. Figyeli hogyan rakja össze a nő a neveket, jól hangzik-e majd vajon az anyakönyvvezetőnél, figyeli hova siklik le a férfi tekintete, mikor azt hiszi nem veszik észre. Dolgoznak a hormonok. Jó anya, sok gyerek, erős férfi, jó vadász. Szaporodjatok, súgja az éjszaka férfiak és nők fülébe a parancsot, melyet évmilliók óta követ mindenki aki csak él. Megváltoznak a közök. Ők figyelnek, ők máris szaporodni vágynak. Ők már tudják, ők még csak nem is sejtik, hogy reggelre mindez csak valami megbánható tévedéssé töpörödik össze és az utolsó rántás, lökés, remegés ősi parancsa után, nem marad már közük egymáshoz. És hazafelé, a hajnali derengésben, még felrémlik előttük a fekete köralakú asztal és egy tétova kérdés, hogy vajon mi lett a többiekkel. A reggeli szivacshold pedig lassan felszárítja az utódokat a lepedőről.
e.
