Prológus

<Egy szakadt ruhás ember sepreget a színpad közepén. Körülötte elhullatott papírdarabok, és mindenféle szemét. A sarokban egy picike, rozoga szék. A férfi meglepetten néz körül a nézőtéren, megvakarja a fejét, majd hétköznapiasan, de udvariasan szólal meg.>

Üdvözlöm önöket! Milyen jól néznek ki ma este! Elnézést, de nekem csak ez a munkaruhám van. Bár csak azért munkaruha, mert egy pár lyukkal és folttal több van rajta, mint a többin.  Már nincs aki megvarrja, nagyon rövid ideig volt csak <mély sóhaj>.

Az előadást lekésték, mire jöttek? Én már csak takarítok; mindenkinek a szennyét, hamarosan az utamban lesznek. Miért jöttek? Illik színházba járni, ezért, lesz attól több valaki?

Higgyék el, rengeteg embert látok jönni-menni a színházból, de soha senkit azért, hogy lásson egy darabot. Milyen furcsa. Eljönnek az emberek, fizetnek, mennyi is a jegy? Szórakoznak, beszélgetnek, társalognak, mosolyognak egymásra és érzik, hogy övék a világ, hiszen Budapesten vannak, színházban, gyönyörű szép bársony- és selyemruhákban, férjekkel, feleségekkel, szeretőkkel. Hányan jönnének el, ha ingyen lennének megtekinthetők az előadások? Kétlem, hogy sokan. Minél drágább a jegy, annál jobb az előadás, ezt már rég megtanultam, sohasem fordítva. Hencegni, egy ingyen előadással, ah, de egy 12.000 forintossal, azzal igen. <Elmásítva hangját:> “Nagyon művelt ember lehet, aki ennyit költ egy jegyre”. Annak biza híre megy, ki fizet be a nagyobb előadásokra, az biza kultúrember…páva!

Nem cserélnék önökkel, tudják, én ingyen nézhetem az előadásokat. Meg van ez beszélve kérem. Persze nem a nézőtérről, a függöny szélétől. Látják azt a kicsi széket. <a sarokban lévő székre mutat> Én sem néztem ki belőle, de elbír, elbírt már sokszor. Onnan szoktam nézni, és tudják, ha fizetni kéne érte, ha egyik jegy drágább lenne, másik olcsóbb, én sem tudnék előítélet nélkül beülni nézőként. Ha drága a jegy, az ember elvárja, hogy visszakapja szórakozásban minden elköltött pengőjét. Ha nem tetszik az előadás, vagy csupán nem figyel oda, úgy tesz mintha pontosan olyan értékes lett volna a darab számára, mint a kifizetett belépőjegye. Mégsem hibáztatható: senki sem szereti bevallani, hogy rossz befektetést csinált, valamiért többet fizetett, mint kellett volna. A színházban mindenki mosolyog. Ebben a színházban legalább is, hisz itt a legolcsóbb jegy is 6000 Ft körül van. 

Nagyon kéne mosolyognom, hisz ez több mint háromnapi bérem. Ne gondolják, hogy nem jó ez így, én szeretem a munkám.  Tisztaság marad utánam a világban. Ha csak egy fél napig is, de miattam tiszta az univerzumnak ez a piciny kis része <körbemutat mindkét kezével>, ez a pár terem, a két elegáns mosdó, a lobby, meg a színpad.  És minden nap véghezviszem ezt a csodát. Értik ezt?  Átérzik? Önök is tisztaságod hagynak maguk után, <minden szó után egy másodperces szünet> a lakásukban, a világban, a lelkekben, a szívekben?

Na, most már tényleg útban vannak, kérem, menjenek <türelmetlenül, de udvariasan>. Köszönöm, hogy végighallgattak. Jöjjenek hólnap is, ingyen leszek, egész este < Folytatja a sepregetést, többet nem néz a nézőtér felé>.

<Függöny>

Dr. H

Író-dalom

Nem szomjasak már az emberek
Tiszta víz helyett,
reklám után
ténfereg.

A gyémánt is csak akkor csillog,
ha egy hirdetésben villog
S drágakő a kavics,
minden, minden
hamis.

Miért érdemes tollat felvenni,
Vállalva szenvedni,
Mindent feltenni ?

Mert nem jól van ez eképpen,
Ha nem szólok,
gyengeségben
akkor hal meg bennem a fény,
urrá lesz mindenen
a kény

Égessék el minden könyvem,
minden betűm,
minden érvem,
Ha nem mesél önmagában,
S promóció kell
nyakába

A könyvirás egy profit gép,
borzasztó lett a kultúrkép
Szennyes egy vállalat,
s aki tisztes,
lemarad

Minek itatni a népet,
Ha elégséges a félszeg
S múló divat a műveltség?

Nem szomjasak már az emberek
Hasztalan bár,
de szembeszeg!

Dr.H

sötét-slam-verselésem első darabja, változzon.

Nem túl zengő ábécé

Aranyásó rőt hegyen,

„Barom!”, bőg fel kedvesen.

Cuncimókus heverész,

Csengőhangja odavész.

Dildó hangja döngécsél,

Elem merül, alig él.

Füstkarikát ereget,

Genetikán kesereg.

Gyomrára gyors kéz szalad,

Harmatos hasa hasad

Itt van már az ököl, kar,

Jó az apa, jót akar...

Kölöktévő hogyan lett?

Levezve, csak úgy lehet...

Lyukas gumi tehette,

Mesés lesz a gyereke.

Nőjét azért kedveli,

Nyálát vele cseréli.

Orbán apánk, nézz ide!

Összeverést nézik-e?

Patakparton kicsit ér:

Remeg hangja, éltet kér.

Susog neki Aladár,

Szeretét adja már...

Tünde tovább menekül,

Tyúkszaron míg elterül.

Uccu, öld meg, halva jó!

Ürgét fogna a kopó.

Véres vircsaft dél előtt,

Zárják már a szeretőt,

Zsenge sírba temetőt.

R.

az elkövetkező két hónapban fogadják helyettem, szeretettel, a. sombresu urat, aki ugyan még csak próbálkozik a magyarral, de bizanyitási vágya már megkergette a nepali kecskéket!
egy in concreto be nem fejezett művel mutatkozik be. ő már csak egy ilyen "atentie sus se lucreaza. in mod permanent." szerű alak.

                                                                                                                   senkiházy a.
szélcsend - a. sumbrescu

schieledt szembogaraim

viszketik bőröd,

sokáig aládfelekszem.

vetélten birtokollak

mint hely a holt;

befőtt hangjaink

párája csapkodja

az ablaküveget,

és a vissz

ennyit mond:

te te

kifacsart fény

mossa egybe

a lap két oldalának világát.

ez nem lira;

avers a fonákon,

tekintetem a túlból.

gödrömben forgatom

hagytalanékod

mint sperma a temetőt,

miközben anyaalattiul dúdolom:

nu nu

da da

nuda proprietate

egy nyelv nem csókol.

funebru lenne belémválásod:

tetem

traszológia

mottó :"Bármerre lépnél, bármit érintenél, minden amit öntudatlanul hagysz, néma tanúként fog ellened szolgálni "

                           Dr. Edmond Locard

szülésbehalt hüvelyt lökött ki;

csavaranyában ébredtem,

vékony sötétben.

mosolyukat ormók vágták rám,

majd hánytak ki

ellipszoid kórteremtménybe

ráncos embrióként.

hátam mögött örvénylő csiga,

előttem cél;

süvítve láttam amint

papíron kötnek a tudalattjáró

periszkópjának grafémái,

modellnek ásítanak sírt a vésők,

gyűszűégből szitált fények hullanak vászonra,

kézen fekszenek a bukott hangképzések,

és velem rotának az értékek.

tükrön haladtam át.

félig égett lőport hagytam

nyomdokumentumul

a sugárirányú repedésekben.

izmos pitvarba süllyedtem el.

a vaknyílás felett

lágy ágyúk mormolták a 

handbuck für untersuchungsrichter als system der kriminalistiket,

miközben pap szórta rám

hagyatékaim váddalát.

de ők még ma sem engednek tovább,

görcsösen szorítanak,

mint csecsemőszájak a kiapadt dajkát.

nem tudják:

a hasonlóság nem identitás,

fényképeknek nem testvére a hús.

rágalom-metszetük választja el

egymástól a sohalét és halál harcsaajakát

(csak kihordó.

ravasz.

megtanította puskázni.

ha nem,

most betekarózva

fekhetnék

rezes hengerűrben.)

a nyomozó felnéz.

ki az anya?

                                    senkiházy a.

3.

 Ötpercnyi autózásra volt, az egyik kisebb mellékutcába Rogert kedvenc kocsmája, az Interdit. Nem ismerte egyetlen törzsvendég a nevét sem a bárból, csak a csaposét, pedig vagy hét éve idejárt vasárnap esténként meginni egy-egy sört. De ez nem zavart senkit. Fizetett, csendes volt. Az ő nevét megjegyezték, franciás volt, pont, mint a bár neve, úgyhogy egyféle kabalaként fogták fel Rogert-t. A csapos, Matt, tudta, hogy napicsomagos cigis, úgyhogy az épület mögötti sikátorban fenntartott neki egy asztalt. Ott nyugodtan cigizhetett, s az egyik meghatározhatatlan funkciójú felhőkarcoló kilógó teteje még az esőtől is megvédte. Itt mindig nyugodtan lehetett egyedül, csak vett egy sört a bárban, kérte a szokásos hamuzóját, ült pár órát, olvasgatott, aztán az alkoholtól kellemesen álmosan hazament.

Hét év alatt még sosem hozott ide senkit. De ezúttal úgy döntött, beengedi a saját kis sarkába Lewist. Elég pocsékul nézett ki a fazon.

-Szevasz Rogert! Mit csinálsz te itt, elnézted a naptárat? Nincs vasárnap. – vigyorogott rá Matt. Ő is csak ennyit tud, gondolta Rogert.

-Szeva, Matt! Itt van a haverom, Lewis, kicsit fel ként dobni a kedvét.

-Hát akkor minek hoztad ide? – vigyor. Mindig ezek az idegesítő, önkritikus poénok. Ez a fazon tuti depressziós és kompenzálni akarja.

-Gondoltam a nagytányérnyi vigyorod segít valamit.

-Kétlem, haver! – öblös nevetés. Kezdett belelendülni. – A múltkor felszedtem egy csajt, megdugtam, egész jó volt, sikoltozott egész éjjel. De mikor reggel meglátta a képem, kiugrott az ablakon. Az üvegen keresztül. Ez a pofa nem hozott sok örömet senkinek.

-Nem lett baja a csajnak?

-Hát persze, sajnáljad a királykisasszonyt. A békát meg hagyjad a fenébe, ebben a városban úgysem lesz belőle herceg. – röhögés. – De amúgy nem lett különösebb baja. Szerencséjére az földszinten lakom.

-Ja. Lenyűgöző sztori, Matt. – mindenesetre nem kételkedett benne, hogy igaz volt. Matt az a típus volt, aki még az enyhén megalázó helyzeteiből is viccet csinált.  

-Legalább ennyire csúfnak kell lenned, hogy ilyen sztorijaid legyenek. No de, térjünk a tárgyra, igaz?

-Bezony. Még egy széket kiviszel az asztalomhoz? Addig én hozok piát a hűtőből.

-Szolgáld ki magad.

Rogert megmarkolt egy Budot meg egy alkoholmentest a bár mögötti hűtőből. Az asztal sarkán lepattintotta a kupakokat.

Időközben Lewis már helyet foglalt a kinti asztalnál.

-Cigit?

-Jöhet.

Rágyújtottak.

-Elmondod?

Lewis hallgatott egy darabig, közben égő cigijét nézte. Látszott a kéztartásán, hogy nem gyakorlott cigis.

-Emlékszel még, hogy meséltem a feleségemről?

-Ja.

-Mikor összeházasodtunk, nem volt sok bajunk. Jó munkahelyem volt, elég pénzt kerestem, ő otthon tudott ülni. Egy olyan félév után kezdett el csak basztatni azzal, hogy próbáljak meg egy előléptetést vagy legalább fizetésemelést szerezni. Mert tudod, korán elmentem munkába, későn értem haza, néha még éjjel is kellett mennem. Tudod, tévés munka. Erre eléggé ráment a következő évünk, mert persze, nem fogta fel, hogy nem megy az ilyen az első pillanatról a másikra. Szar volt.

-Ennyi a baj? Tedd helyére, haver.

-Nem, ez még nem a történet vége. Szóval nem voltunk jól. Aztán egy idő után abbahagyta a basztatást. Kedves volt, megértő, türelmes. Még pár hónap, és az előléptetést is kilátásba helyezte a főnököm. Helyettes főszerkesztő. Jó munka. Csak reggel kell benn lenni. Ezt nem mondtam az asszonynak, gondoltam, amíg ilyen jól mennek a dolgaink, addig nem érdemes meglebegtetni, tudod, ha véletlenül mégsem kapnám meg, akkor csalódna egy nagyot. Aztán a múlt héten bejelentette a főnököm, hogy holnaptól kezdem az esti munkát, egy hét próbaidő, lássuk, hogy megy. Úgyhogy hazamentem, és elújságoltam végre Zoeynak.

-Örült?

-Hát azt nem mondanám. Megint volt egy nagy veszekedésünk. Hogy most már minek változtatni az egészen. Hogy biztos majd több munkám lesz, mint eddig. Meg perelhető leszek, meg ilyenek. Hülyeség. Nem értettem, mi baja van. Aztán másnap mégis reggel indultam el. Legalábbis úgy tettem.

Lewis mélyet szívott a cigijéből, aztán elnyomta a hamuzóban. Kortyolt egyet a söréből és folytatta.

-Kimentem a házból, de nem mentem a tévéhez. Ott maradtam, a házzal szemben. Meghúzódtam az szomszédunk kerti pavilonjában és figyeltem. Nem kellett sokáig várnom, alig egy félóra múlva egy kocsi húzott a házunk elé. Rögtön megismertem, a főnököm kocsija volt. Akkor végre megértettem, hogy miért is akarta, hogy megosszam vele munkát. Délelőtt övé, az övék lehetett a terep. Én meg közben helyettesíthettem a munkában.

Rogert nem akart beleszólni, gondolta megadja a szegény fickónak a lehetőséget, hogy a maga tempójában mesélje a történetet. Meg amúgy sem futotta volna többre neki egy vigyornál. Azt pedig valahogy nem érezte ideillőnek.

-Tudod, igazából nem is csodálkoztam. Zoey mindig is jó nő volt, és vonzódott az erős pasikhoz. S egy ideig én voltam a legerősebb, akit ismert. A médiának ereje van, tudod? – csak úgy magától kérdezte. – Na de a pénz az mindig univerzálisabb. Na de tök mindegy, miért volt a dolog. Elég annyi, hogy ezután bementem munkába Kicsit utánaérdeklődtem, és a munkahelyi pletykákból kiderült, hogy már egy ideje hiányzik a főnők délelőttönként. S egy idő után ez kezdett szemet szúrni a főnökeinél is. Mert tudod, itt is működik a halas képlet. Mindig van egy nagyobb főnök. Na hát neki is volt, és rászóltak, hogy ha még ilyen történik, szedheti, amije van. Úgyhogy gyorsan megtalálta a megoldást, ami mindenkinek megfelelt. Neki főleg.

Elhallgatott. Meggyújtott egy újabb cigit, és utána tovább hallgatott. Rogert úgy érezte, hogy hiányzik a történet vége, Lewis viszont, úgy tűnt, befejezte. Egy idő után nem bírta tovább Rogert és rákérdezett:

-Na és utána mi történt?

-Hogy-hogy utána?

-Hát mi lett a feleséged meg közted? Mi lett a főnököddel?

-Ja. Hát... – szívott bele a cigijébe – a főnökkel épp ma beszéltem. Megbeszéltük, hogy nem volt jó ötlet egy tévés feleségével kikezdenie, ha nem akarta nagydobra vernie a dolgot. Simán elhitte a blöffömet, hogy lefilmeztem őket valamelyik alkalommal. Felesége pedig van neki is. Szóval nem kell félnem attól, hogy megint felbukkanna a házamban.

-Na és a feleséged?

-A feleségem? Őt kinyírtam tegnap délben. A kedvenc konyhakésével nyestem el a torkát. Már csak ezért is szerencsés helyzet, hogy a főnököm nem keresi. Kicsit meglepődne, ha befeküdne az ágyba.

4.

Na ezt a sztorit kicsit nehezebben hitte el. Először. De Lewis arckifejezése és hanghordozása nem hagyott sok helyet a kételynek. Pedig de jó is lett volna, ha tudott volna kételkedni.

Rogert nem igazán tudta, hogy mit kéne mondania. Hogy megérdemelte a kurva? Vagy hogy gyilkos fasz vagy? Hívom rendőrséget? Valahol arra számított, hogy Lewis most előhúz egy nagy pisztolyt s lepuffantja. Itt úgysem kapnák meg a holttestét egy ideig.

Lewis azonban nem tűnt agresszívnek vagy idegesnek. Szívta tovább a cigijét, kortyolt egy a söréből, és talán még nyugodtabbnak tűnt, mint azelőtt. Sőt, mintha jókedvűbbnek is. Úgy látszik a gyónásnak mégis van valami pozitív hozadéka, gondolta Rogert. Aztán, hogy mégis mondjon valamit, megszólalt.

-Jaja, én is kinyírtam annak idején a szomszéd kutyáját. Túl sokat ugatott.

Lewis ránézett lassan, és elmosolyodott. Látszott rajta, hogy nem tart Rogert-től.

De miért nem? Nem értette Rogert. Az idióta megjegyzése nem valószínű, hogy meggyőzte volna Lewist arról, hogy nem fog a rendőrséghez futni. Vagy talán azért mert éjszakai taxis volt? Lewis talán azt gondolta, hogy látott ő már cifrábbat is? Pedig nem. Manapság még az alvilág nem volt annyira szem előtt. Akkor talán azt gondolta, hogy ennyire jó barátok? Hogy néhány éjszakai fuvar, pár száz dolcsi, egy-két beszélgetés olyan szoros ismeretséget biztosított nekik, hogy egy gyilkosságra is csak legyint, hogy áh, hagyd el, a legjobbakkal is előfordul?

Hát akkor tévedett ez a köcsög fasz. Ő bizony megvan a biztos kliens nélkül. Sosem volt baja a rendőrökkel, nem most akarta elkezdeni. Döntött. Fel fogja dobni Lewist. Bocsi, haver, de nem ígértem semmit. S ha ígértem volna, még az sem lenne garancia.

Most már csak azt kellett kitalálnia, hogy fogja lekoptatni feltűnésmentesen a fazont. Kérezkedjen ki vécére? Hát basszus, ilyent sem csinált általános óta, s akkor sem jött be általában. Pedig  tanár nem volt egy paranoiás gyilkos. Vagy legalábbis ő nem tudott róla. Bár az sok mindent megmagyarázott volna.

Végül úgy döntött, a legjobb dolog, ha úgy tesz, mintha nem hallott volna semmit. Ahogy ő elgondolta, Lewis még mindig sokkos állapotban lehetett. Talán nem is emlékszik arra, hogy  beszéltek. Hátha bejön. Jobb ötlete nem volt.

-Basszus, kezd hideg lenni. Geci ősz.

-Az.

-Látom már befejezted a sörödet. Vigyelek haza, Lewis? Tudod, még hosszú a munkaidőm.

-Ja, bocsi, persze. Nem akartalak én feltartani. De kösz, ez jó este volt. Megjegyzem ezt a helyet magamnak.

Te csak ne jegyezzél mg semmit, haver.

-Na akkor indulás! Hagyd csak, a vendégem voltál. Majd legközelebb te fizetsz.

5.

Gond nélkül lezajlott a fuvar. Lewis tényleg úgy viselkedett, mintha totál rendben lenne, és az időről beszélgettek volna kedélyesen egy órán át. Rogert-t azonban csak a városba visszafele kezdte elfogni a remegés. Félre is kellett húzzon, hogy cigit elszívjon egy elég jól megvilágított részen, jó messze Lewis házától. Tudta, hogy jó úton halad a tüdő-vagy gégerák felé, de valahogy azt mondta, amit a szülinapján szokott a diétázó dagigyerek a tortának:  ha nem most, akkor mikor?

Időközben arra is rájött, hogy nem lesz olyan egyszerű kimagyaráznia magát a rendőröknek, ahogy eltervezte. Lesz egy-két kényelmetlen kérdésük, amire nem lesz tuti válasza, végül is minden este találkozott a csávóval, és mégsem vett észre semmit. Még a végén rábizonyítják, hogy segített a pszichopata fasznak. Plusz ma este valahogy nem bízott a saját ítélőképességeiben. Kellett egy külső fül.

-Halló, Matt? Szevasz, figyelj bocs a késői zavarásért. Otthon van már? Félóra? Oké. Figyelj, kéne beszéljek valamiről veled. Kicsit szarban vagyok, és szükségem van a tányérképed alatt rejlő, sokat tapasztalt fejedre. Köszi. Hol is laksz? Jaja, ismerem a környéket, gyakran viszek oda kurv... izé, klienseket. Akkor egy félóra, és ott leszek. Ok, szevasz.

Nem ismert senkit Matten kívül. Az egész rohadt városban. Most eléggé érezte a hiányát.

Valahogy úgy érezte, Carmine-nal meg lehetett volna beszélni a ilyeneket. Kár, hogy nem ismerte.

Valamennyire megnyugodott a cigi és a telefonbeszélgetés után, legalábbis annyira, hogy tudott már vezetni. Teljesen azonban nem ment ki a fejéből az egész, mintha Lewis magával hozta volna a hullaszagot, és a hátsó ülésén hagyta volna.

Száguldott a város felé. Közben megint Tom Waits ment. A Redrum. Végigfutott a hátán a hideg.

6.

Ahogy megérkezett a lakónegyedbe, ahová Matt irányította, megkönnyebülten szökött ki a kocsiból. Rátelepedett a képzelt szag. Mint amikor nem mosta meg a kezét szarás után, s ha nem is volt barna a keze, attól még szarosnak érezte.  

Végigsétált a zöld füvön, megállt a kaputelefon előtt, és elkezdte böngészni a neveket. Hányast is mondott Matt? Mi is a vezetékneve? Ja, French. French, French, French, megvan, 52-es! Valami furcsa érzés fogta el, amikor rápillantott a névjegyzék közepén elhelyezett gombra. Előérzetnek nevezte volna, de neki még sosem volt olyanja, szóval nem tudta, ez tényleg az-e. Mindenesetre olyan volt, mintha valami nem lenne a helyén. Mintha valamit elfelejtett volna.

El hát, feljelenteni azt a köcsögöt! Na gyerünk már, hosszú még az éjszaka. Csengetett.

-Gyere fel – szólt a kaputelefonon Matt torzított hangja.

Belépett az ajtón, meglátta a liftet, megnyomta a gombot. A 15-ikről jött le a lift.

Közben nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valami nincs rendben próbált rájönni, hogy mit felejtett el. Amíg várta a liftet, véletlenszerűen ingatta a fejét, nézte az ajtókat, s el is gondolta, hogy de szar is lehet azoknak, akik itt a földszinten laknak. Mindenki az ő ajtajuk előtt hívja és várja a liftet. Biztos olcsóbbak is itt a lakások.

Aztán valami gyomron vágta. Egyelőre nem nagyon, csak finoman. Ha más estén történik, elhessegeti a gondolatot. Ma azonban valamiért kicsit gyanakvóbb volt.

Földszint.

Matt azt mondta, a földszinten lakik. Pedig ha egy emeleten van 4 lakrész, akkor ő valahol a 13-ikon lakhat. A földszintről kiugrani az ablakon egy hülye reakció, de nem tragikus. De a 13-ikról nem ugrasz ki önszántadból, bármilyen ronda is a pasid.

A lift megérkezett, addigra azonban Rogert már nem volt. Meg kellett bizonyosodjon.

Kilépett a lakóépületből, és előszedte minden matektudását, hogy kiszámítsa az alsó lakrések elhelyezkedése alapján, hogy merre is néz Matt ablaka. A hátsó gyepre, ha jól gondolta. Meg ha a toronyház nem fordult félúton másfelé. Sötét volt már, a gyep is gondozatlan volt, bokáig ért a fű. Rövid keresgélés után viszont Rogert megtalálta, amit keresett. Apró üvegcserepek. Amekkorát nem szedsz fel, csak porszívóval. De hát kinek szúrna szemet ekkora fűben néhány darab üveg. Egy pár csepp alvadt vérrel, meg egy apró koponyaforgácsokkal mellette? Ha elég vastag a szőnyeged, nem is kell alásöpörni semmit.

7.

Ez az este kezdett kicsit sok lenni. A szag a fejében megy egyre csak erősödött.

Két gyilkos. Két rohadt embert ismerek az egész rohadt városban, és mindkettő rohadt gyilkos. Vajon Matt csaja is megcsalta? Vagy tényleg igaz volt az idióta sztorija? Vajon hány hasonló volt neki? Vajon hányat hallott már tőle félrészegen, éjszakánként? A múltkori, amikor felképelte az egyik haverját, mert olyan jó barátok voltak, hogy a másik eldöntötte, ő is szeretné, ha középen hiányozna a foga, mint Mattnek? Vele mit csinált? Kikötözte a fogát, és úgy dobta ki az ablakán. Hánynia kellett.

Szüksége volt valakire. Beszélnie kellett valakivel. Akárkivel. Bárcsak Carmine még élt volna. Most először fel is hívta volna.

Kevin.

Ott a száma az igazolványon. Nem ismerte, de tanácsot adhatott neki.

Fasza első benyomás lesz, gondolta sötéten, miközben a számát tárcsázta. Fél kézzel a telefont, fél kézzel a kormányát markolta, közben igyekezett nem kisodródni az útról 15 mérföldes sebességgel. Az egész város őt röhögné reggel, ha így halna meg. „A taxis, akinek a munkája a vezetés, 15 mérföldes, egetrengető sebességgel csapódott a híd talapzatába. Egy, az esetnél jelenlévő csiga elmondása szerint, alig tudott félremászni az útból a száguldó halálkocsi elől.”

Nem vette fel. Még próbálkozott kétszer, mindannyiszor hagyta kicsengeni az üzenetrögzítő hangjáig.

Szimpatikusnak hangzott a kölyök hangja. Lelkesnek. Nem volt szíve üzenetet hagyni egy ilyen üzenetrögzítőre. Vagy személyesen, vagy sehogy.

Ahogy a 12-esen haladt, szemébe ötlött a sárga híd, ahonnan Carmine állítólag leugrott. Most már valahogy megértette a döntését. Jobbra fordította a kocsit.

A híd közepén megállt és kiszállt a taxiból. Próbálta átgondolni a helyzetét, közben az utolsó Marboróját szívta és az alatta elszáguldó vizet nézte.

Megint megnyugodott kissé. A közelben volt a városrész rendőrösre. Csak be kell sétálnia, és rögtön két gyilkost adhat fel. Az egyedüli két ismeretségét, talán haverját a városban.

Elő fogja léptettetni magát. Elég volt az éjszakából. Magányosságból. Gyilkos faszokból, akik ahelyett, hogy tányérokat dobálnának, mikor idegesek, nőket hajigálnak ki az ablakukon.

Ránézett a félig elszívott cigire. Elhajította. Le fog szokni. Jó sokáig fog élni, jó lesz a szájszaga, talán egy csajt is összeszed magának. Akit nem fog kinyírni az első veszekedésnél, mint egyesek.

Még egyszer megpróbálom Kevint. Azért egy józan, optimista fej nem árthat. Kicsengett.

Közben a kocsiban megint Tom Waits ment. Nem ismernek ezek mást? – morgott magában. S ez ráadásul valami remix is, dücc-dücc megy alatta.

De az nem onnan jön. Ez a csomagtartóból jön. Waits érces hangja háborítatlan volt.

Kevin. Hát neki volt olyan szaga.

Lewis. A munkából ment haza reggel a feleségét kinyírni. Csak az ő taxijának a számát ismerte. Elmondta neki mire készül. Kevin nem fogadta jól. A hátsó ülésről vágta el a torkát. Tudott vezetni, amennyire kellett neki, ahhoz, hogy visszavigye a kocsit a garázsba. Kevint nem ismerte még senki olyan jól, hogy egy akárki ne tévessze meg őket az igazolvánnyal, napszemüvegben. Őt meg elengedte, mert rá akarta kenni az egészet.

Nem tudta, honnan tudta mindezeket, csak úgy bejött az egész a fejébe, de majdnem biztos volt benne, hogy mindenben igaza van.

Matt. Neki is köze van az egészhez? Nem, ő csak egy köcsög vadállat. Csak azért van itt, hogy nehogy valakihez fordulni tudjon. Hogy az élet teljesen kibasszon vele. És kiröhöghesse.

Most már együtt tudott érezni De Niróval. Jól látta a paranoiás csávó a dolgokat. Csak Rogert ült egy pihe-puha színházi székben, és hitte azt, hogy feketekomédiát néz. Csakhogy most vége volt az előadásnak. A színészek lejöttek a színpadról, és a vér a késükön valódi volt.

-Carmine, haver, most már beszélgessünk egyet.

Függöny. 

R.

Baráti beszélgetések

1.

Túl korán indult el munkába. Ezt utálta, ilyenkor mindig várnia kellett a garázs előtt, amíg kerek óra lesz. Nem akart túl lelkesnek tűnni, akkor még véletlenül felmerülne valakiben, hogy előléptesse. Arra meg semmi szüksége nem volt. Már így is a határon mozgott, már tíz éve dolgozott itt, elég lett volna egyetlen jobblépés, egyetlen pillanat, amikor valaki észreveszi, megjegyzi, és máris mehet a főnőkhöz, előléptetésre. Ezért aztán mindig igyekezett pontos lenni, de csak annyira, hogy ne legyen feltűnő. Nem percre pontos, az is lehet a munkahelyi pletykák alapja, „Nézd, milyen megszállott, mindig 59 perckor érkezik. Mint egy svájci óra. Hogy nem léptették még ezt a faszit elő, de Parkert már igen? Pedig ez régebben van itt...”

Szerette a munkáját, úgy ahogy volt. A napi rutin megnyugtató, életét szabályzó érzését. Az éjszakák magányát, a város csendjét. Semmi kedve nem volt a nagyobb felelősséghez, amivel a nagyobb fizetés jár. Meg ahhoz, hogy kevesebbet kelljen dolgozni a pénzért. Nem tudta volna, mit kezdjen magával. A nappali taxisoknak már az arcukkal is képviselniük kell a társaságot, nem elég az, hogy oda viszik a klienseket, ahová azok kérik. Nem elég, hogy az idejüket, a tesüket is el kellett adniuk a társaságnak. Arra nem vágyott. A testében még legalább egyedül lehetett.

Nem is értette, hogy nem vette észre hamarabb, hogy korán indult. Hiszen még csak most mennek az emberek a kocsmákba, sokan még az operákba, színházakba próbáltak elérni taxival. A forgalom egyre torlódott, ahogy a sok késő ember egymást próbálta legyőzni a helyekért. Arra büszkének lenni, hogy ők akármilyen későn indulhatnak, mert úgyis idejében érkeznek be. Hiszen nekik minden percük drága. El kell menni a premierre, ott kell lenni, az arcot körbehordozni, de hát közben meg olyan fontos a munkájuk, hogy nem indulhattak hamarabb. Na de a Traviátát sem hagyhatták ki.

Ő a hazamenőket szerette szállítani, azok már nem siettek. A napi előadásnak vége volt, a függöny leereszkedett, holnap reggelig biztonságban lehettek a nézőközönségtől, amiben ők is benne ültek, ha másokról volt szó. Egyszemélyes színpadok, amik egyszerre funkcionáltak nézői székként is, csak el kellett fordulni rajtuk. A hazafelé tartó taxis ülése más. Azon nem kellett forgolódni. Biztonságos volt.

Nem figyelte egyenként az embereket, csak érzékelte a hullámzást. Mindenki az ellenkező irányba haladt vele, áramlottak a klubokba, kocsmákba, éttermekbe, hogy ne kapja őket egyedül az éjszaka magánya. Aztán persze úgyis egyedül maradtak az ágyban, a fejükben, az álmaikkal. Ő legalább mindig egyedül volt. Nem volt visszalépés.

 Általában hajnalig taxizott. Aztán reggel lefeküdt, aludt egész nap, este pedig pont elkapta a kedvenc sorozatait a kis tévéjében, omlettet evett és kávézott mellé, majd elindult munkába. Négykor ebédszünet. Azt mindig egy kis éjjel nappaliban költötte el. Legtöbbször egy sajtburgert rendelt sült krumplival. Meg egy kóla, csak úgy felesen pótolva a koffeinhiányát. Pont ahogy szerette.

Odaért a garázshoz. Itt is éppen elkezdődött a hullámzás, az estisek egyenként száguldottak el régen meglévő kedvenc őrhelyükre, ahol a legnagyobb fogások, távolságokat megtevő hapsik lehettek már ebben az órában is. Ő is átvette a kocsiját, amit nappal egy fiatal srác, Kevin használt. Carmine a múlt télen ugrott le a hídról, azóta volt az új srác a váltás. Kicsit sajnálta, hogy a nyolc év alatt, mióta egy kocsin osztoztak, sosem találkozott Carmine-nal. De hát más volt a bioritmus, biztos nem kedvelték volna egymást, még sörözni sem lett volna idejük, olyan óra, ami mindkettejüknek megfelelt volna. Egy városban éltek, egy taxival dolgoztak, de sosem találkoztak. Teljesen más képét látták ugyanazoknak a helyeknek, más emberekkel találkoztak. És lám, Carmine kinyírta magát. Még egy ok, amiért nem érdemes előléptettetni magad. A nappali emberek túlzott társasága nem tesz jót az egészségnek.

Kevinnel sem találkozott még, de legalább már látta az arcát, mivel a srác rendszeresen a taxiban hagyta a fényképes igazolványát. Igazából csak innen tudta meg, hogy Carmine már nem dolgozik a társaságnál egy ideje. A többinek meg utánakérdezett.

 Kevin kicsit butának tűnt. Vékonyka srác, egyetemről kikerülve nem kapott más munkát, látta a sofőröket glorifikáló filmeket, gondolta belevág. Legalábbis az arckifejezése ezt mutatta a fotón.

Ő is látta azokat a filmeket. De Niróval a Taxisofőrt kifejezetten szerette. Bár a fickót eléggé paranoiásnak tartotta, gyenge idegzetűnek. Aztán a film végi leszámolásnál csak bólintott egyet. „Ez történik, ha a nappali csávót éjjelre osztod be.” Ha nem bírja a gyomruk az éjszakát, ne rakd be őket éjszaka. Van akinek nem tesz jót az egyedüllét. Aztán arra gondolt, hogy ennek a csávónak cserélnie kellett volna Carmine-nal. Az mindkettőnek jobban feküdt volna. De Niro csak beszélgessen nappal a kliensekkel, éjjel pedig aludjon, ne filozofáljon.

Aztán ott volt az új francia film, a szuperkocsis taxissal. Nem tudta, hogy Európában tényleg ilyen sokat keresnek-e a mezei taxisok, hogy olyan járgányt építenek maguknak, amelett, hogy fizetik a lakbért meg kaját. Mindenesetre neki nem tűnt hitelesnek az egész. Az ő keresetéből egy spéci ablaktőrlőre sem futotta volna, nemhogy egy szuperszonikus versenyautóra. Abban viszont biztos volt, hogy Kevin azt a filmet látta. Fiatal srác, szép csajjal, sok pénzzel, garázzsal, saját kocsival. Ez volt az amerikai álom, nem? Csak kontinens volt rossz, talán a franciáknál ezt meg lehet csinálni taxisként. Itt nem volt ez sokkal jobb munka, mint egy utcaseprőé. Majd Kevin is rájön.

Az egész taxis létben a kocsimegosztás zavarta egyedül. Na nem mintha Carmine különösebben babrált volna kocsival, az évek során megbeszélés nélkül is sikeresen kialakítottak egy közös teret. Carmine az elején hidegen hagyta a légkondit, ő melegebben szerette, és unta, hogy minden este állítgassa. Így aztán üzent neki, a legmelegebbre tolta. Alig egy hónap, és megtalálták azt a középhőmérsékletet, ami mindkettejüknek bejött. Vagy talán csak vágódni akart Carmine, és mindig az ő kedvenc fokra tekerte. Nem tudta biztosan. De kit érdekel? Hogy Carmine tekergette minden este a megfelelő pozícióba, vagy egész nap meg sem mozdult, ugyanarra az eredményre vezetett.

A többi dologgal is épp így megvoltak. A rádió mindig az oldies adón, 12-es hangerővel ment. Az ülés pont a jó helyre húzva, a hamutartó használtan de tisztán. És a többi. Sosem volt gond. De most, Kevinnel újra végig kell játszani a köröket. A kölyök az elején folyton eltekerte a rádiót valami dücc-dücc adóra, 21-esen. De már fejlődtek a dolgok. Kiegyeztek egy kereskedelmi adóra, amin esténként rock ment, az álmatlanoknak, nappal meg a fiatal népet szórakoztatták a „legújabb slágerek”. És a 15-öst is meg lehetett szokni.

Egyedül ez az igazolvány-otthagyás hozta zavarta. Nem akart találkozni a csávóval. De ahogy ott feküdt a kesztyűtartóban félretéve az igazolványa, valamiért érezte a jelenlétét a kocsiban. Mintha mellette ült volna az anyósülésen, nézte volna, hogy hogy vezet, leereszkedően, elítélve, hogy miért nem ment át azon a sárgán, miért vezet mindig a törvényes keretek között. Öreg vagy, haver. Ez a mondat ment a fejében egész éjjel. Hajnalban kitette a vezetőülésre az igazolványt, hogy üsse ki a szemét a kölyöknek, vegye észre magát. Az viszont nagyon nem vette a lapot. Sőt, még volt pofája ugyanoda visszatenni a kártyácskát, ahol kapta.

2.

Ma este is olyan állapotban kapta a kocsit, ahogy várta. 15-ös, Harmony FM, 85 fokos légkondi. Ja, na hát nem lehet minden tökéletes, a szék megint hátrább volt húzva. Mekkora ez a srác, 7 láb? Morgott egyet, előhúzta a megfelelő pozícióba a széket, felbúgatta a motort és elindult a belvárosba, a törzsvendégéhez.

Azt nem lehet mondani, hogy barátok lettek, vagy ilyesmi, de Lewis volt az egyetlen kliense, akivel még beszélgetett is néha. A csávó a helyi 6-os tévénél dolgozott, riporter volt, de nem volt saját kocsija, sőt, valamiért még sofőrvizsgát sem tett. Tehetett? Nem tudta, csak azt, hogy nem vezet, s mindig későn végzett a munkájában, az utolsó buszok rég elmentek már, s az alagúton túl lakott, egy kertvárosi részen. Pénze meg volt dögivel, úgyhogy meg voltak szokva, hogy minden este 11-kor a tévé előtt felveszi Lewist.

Teljesen véletlenül kerültek össze, csak megfigyelte a rádión, hogy minden este kér egy faszi ugyanoda taxit. Általában mást küldtek, de rájött, hogy nem árt az, ha az embernek van egy törzskliense. Megvan az esti biztos borravaló. Így aztán megbeszélte a diszpécseres csajjal, hogy heti egy pizzáért cserébe mindig őt küldi ki a tévéhez. Aztán összehaverkodott Lewis-szal is, s már a középső embert is kiüthette. Azért havonta egyszer csak juttatott egy pizzát a csajnak. Annyit megérdemelt.

Átszáguldott a városon, a szokásos útvonalon robogott végig, balra ki, index, nem jön senki, nem szokott, előre két és fél mérföldet a 12-es úton, fel a sárga hídra, megkerülni az épületet, pont a kijárat előtt parkolni. Itt általában még elszívott egy cigit, ha szerencséje volt, közben még jó szám is ment a rádióban, ezúttal is így volt, pont egy Tom Waits ment, a kedvence, Diamonds on my Windshield. Pont neki találta ki a fazon, éjszaka, sárga fények, szélvédő, tökéletes hangulat.

 Éppen a végére ért a szám, mikor megjelent a visszapillantójában Lewis félig kopasz feje. Elhajított a csikket és beindította a motrot.

-Hova lesz a fuvar? – vigyorgott Lewisra, mikor az beszállt.

-Szevasz, Rogert – Lewis valahogy lehangoltnak tűnt.

-Valami gond van? – próbált tovább vigyorogni, biztos csak rossz napja volt.

-Mondhatjuk.

-Nem akarsz beszélni róla?

Lewis hallgatott egy ideig, majd a visszapillantóban belenézett Rogert szemébe.

-Azt akartam mondani, hogy nem. De tudod mit? Ha meghívsz egy sörre, elmondom.

-Szolgálatban vagyok Lewis. Tudod, hogy én nem szoktam ilyenkor inni.

-Ahogy gondolod.

Hallgattak egy darabig. Rogert előbb unta meg.

-Na jó, tudod mit? Te iszol egy Budot, én meg egy limonádét. S közben szétszívjuk az agyunkat Marborlóval. Megfelel? – megint egy bátorító vigyor. Ennyiben merült ki minden szociális képessége. Hátha elég lesz.

-Oké. Tudsz egy jó helyet?

-Hülye kérdés, az egész várost ismerem. Ide legyen közel vagy hozzád?

-Ide.

folyt. köv.

R.

Kezdetben vala még téma.

Taxi

R.

örök-undor

- kifizetted mindkét jegyet?

- …

kérdezte, de ő nem válaszolt. felültek a buszra, ketten. kifizette mindkét jegyet.

- a szemüveged nem hoztad?

- …

kérdezte, de ő nem válaszolt. mintha bólintott volna.

- gyere, ülj át ide mellém, tegyük szembe a csomagokat, jó?

- …

kérdezte, de ő nem válaszolt. átült, a csomagokat átpakolták. 

- s a telefonod?

- …

kérdezte, de ő nem válaszolt. a zsebében matatott, mutatta, hogy ott van.

- na jól van akkor.

- …

nem kérdezett többet. minek is? tudta: harminckét évvel ezelőtt rajtakapta. az undortól megnémult. 

(B.)

Kölyök

Furcsa, émelygő érzéssel ébredt. Mint azokon a napokon, amikor az előző esti, sorozatban leküldött szatmári szilvapálinka igyekezett felfelé a nyelőcsövén. –Ütős anyag ez cicám, vigyázni kell vele,- mondta Kölyök ilyenkor,- fizetségképp kaptam egy aprócska szívességért cserébe. Kölyök esetében sosem lehetett tudni pontosan mik is ezek a szívességek, vagy, hogy mikor van ideje ezeknek eleget tenni. Ő volt a sarki késdobáló állandó tartozéka. Senki nem emlékezett mikor kezdett odajárni, a kocsma folyton változó tulajdonosainak öröksége volt ő, kopott 70-es évekbeli bársony nadrágjával, zsírtól és izzadságtól megsárgult ingeivel együtt. Kölyök volt a város legtalányosabb figurája. Mindenki ismerte, de valójában senki nem tudta kicsoda, vagy, hogy mivel foglalkozik, ami, ahogy az a kisvárosokban általában lenni szokott, állandó találgatásoknak adott helyett.

A meghatározhatatlan forróság egyre fennebb kúszott, egyenesen a mellkasa irányába. Arra gondolt talán fel kéne állni és kitámolyogni valahogy a fürdőig, de mivel nem volt biztos benne, hogy ez sikerülhet, egyelőre inkább nem próbálkozott.   Bár fejben tudta mit kéne most tennie, mintha ez az egész testét lassan átjáró görcsös forróság elvágta volna az agyából végtagjaihoz küldött információk útját. Talán ha oldalra fordulna kicsit… kinyithatná a szemét és felmérhetné vajon akad-e az ágy mellett egy szabad folt, ahová nyugodt szívvel lehányhatna. Néhányan úgy tudják Kölyök régen ügyvéd volt, aki hírhedt bűnözőket mosott tisztára, de egy félresikerült tárgyalás után, melynek eredményeként védencét lecsukták, évekre nyoma veszett. Olykor ugyan látni vélték a tárgyalótermek vagy a bíróságok körül őgyelegni, de pontos információval senki nem tudott szolgálni hollétét illetőleg.

Az idő 10 óra 20 perc, búgott bele a csendbe a régi Nokia ébresztője. Úgy rémlett neki hallotta már ezt a hangot álmában is, és az a különös érzése támadt, hogy ennek valamiféleképpen köze lehet ehhez az émelygéshez. Megpróbálta felidézni magában az előző este eseményeit. Valamivel hat után jött el az irodából, majd betért egy éjjelnappaliba, miután egész nap megmagyarázhatatlan vágyat érzett a savanyú uborka után. Ettől az emlék-gondolattól a torka irányába kúszó forróság hirtelen turbó sebességre kapcsolt és érezte a szájüregébe bugyogó hányás ízét. Nem hányhat bele a saját képébe.

Kölyöknek hiányzott egy ujja a jobb kezéről. Többen állítják, hogy a híres maffiafőnök Pocok emberei vágták le, miután nem sikerült tisztáznia a bíróság előtt az egyik terjesztőjüket. Megint mások úgy tudják egy az Amazonasba tett kirándulása alkalmával harapta le egy hal, amelynek olyan apró és éles fogai vannak, mint egy fűrész. Ő maga sosem beszélt olyasmiről, amiről nem akart. Például politikáról, könyvekről, az időjárásról vagy saját magáról. Sosem cáfolta a személye köré szőtt legendák hitelét, de alá sem támasztotta őket. Leginkább a nőkről szeretett beszélni. Nőkről akiknek húsklopfolót, hagymát, távirányítót dugott bizonyos testnyílásaiba, és nőkről, akik húsklopfolót, hagymát, távirányítót vágtak időnként a fejéhez. Az ő szájából ezek a történetek is legalább olyan talányosnak és hihetetlennek hatottak, mint az alakját övező mendemondák.

Az idő 10 óra 30 perc. –Kussolj már!- megpróbálta bemérni a hang forrásának pontos helyét, de miután rájött, hogy az jóval kartávolságon kívül esik, hagyta, had búgjon még néhány másodpercig. A boltból egyenesen a lakás felé indult, miközben azt számolgatta mennyi idő is telhetett el az utolsó vérzése óta. Harmincnégy nap. Talán harmincöt. Mindenesetre valamivel több a megszokottnál. Mély levegőket kell venni. Kölyök is biztosan ezt ajánlaná. – Csak lélegezz mélyeket, cica. Meglátod pár perc és kutya bajod. Egyetemista kora óta ismerte Kölyköt. Egyszer fogadásból kért tőle három szál cigit. Ő meg egy egész csomag kék Luckyt nyomott a kezébe. Az volt élete első doboz cigarettája.

Azóta eltelt 5 év. Elvégezte az egyetemet, könyvelőként dolgozik egy kisvállalatnál, hetente kétszer szaladni megy a közeli parkba, cukor nélkül issza a teát és a kávét, és most minden valószínűség szerint terhes. Egy könnycsepp szaladt végig az arcán, egészen a szája széléig és ott összekeveredett a félig megemésztett uborka maradványaiból, gyomorsavból és ondóból álló sárgás sugárral. A kis gőzölgő tócsa szinte művészi pontossággal talált magának helyet egy kupac régi ügyirat, egy behorpadt műanyagflakon, és egy kikopott 70-es évekbeli bársonynadrág tetején.

Kolumbusz undora

Kolumbusz undora

„Te kivételes vagy! Meglásd, kisfiam, mész te még oda, ahová más emberfia nem tette még a lábát...”

Kristóf ezzel nőtt fel. Így hát elhatározta, hogy felfedező lesz.

Az iskolában azonban megtanulták: a Föld száz százaléka fel van fedezve. Kristóf vigasztalhatatlan volt egy ideig, hiszen élete álmától fosztották meg.

Aztán rájött, hogy nemcsak földrajzi értelemben lehet felfedezni dolgokat, ott van még számtalan tudomány és művészet felderítetlen területe. Kezdte az irodalommal. Gimnazista korára novellákat írt, verseket. A tanárai megdicsérték  tehetséges, csak épp mindig felhoztak egy-egy írót, akinek a műveire hasonlít az övé. Ő újat keresett. Próbálkozott regényt is írni, de azzal is ugyanígy járt, nem tudott olyant írni, hogy valamelyik mondat, szókapcsolat, stílus vagy mondat ne hasonlítson máséra. Pedig nem is olvasta azokat. Úgyhogy felhagyott az írással.

Elkezdett a tudomány iránt érdeklődni. Tanulmányozott, olvasott, kereste a felderítetlen részeket, de ahányszor azt hitte, hogy talált valamit, keményen utánaolvasva, dokumentálódva minden nagy ötlet és rejtély felmerült már másokban is.

Mindeközben hobbiból elkezdte olvasgatni a Guiness rekordok könyvét, és igyekezett valami teljesen új kísérlettel bekerülni. Hosszú évek gyakorlatával meg is tanult sok teljesen haszontalan dolgot, csak, hogy azokban ő legyen a legjobb: legtöbb golyóval zsonglőrködés, zsinórban sokszor meggyújtani egy gyújtót és hasonlók. Ám mikor megdöntötte a rekordokat, nem érezte azt a kielégülést, amit keresett, elfogta az undor.  Azt érezte, hogy ezek teljesen fölösleges dolgok voltak, és fölösleges volt a rájuk fordított ideje is.  

Évtizedek tanulása, kutatása, írása és cselekvése után feladta a küzdelmet. Elfogadta a Földet olyannak, amilyen volt: teljesen felfedezettnek.

Aztán ötvenéves korában látott egy híradót, aminek egyik bejátszása adott neki egy ötletet, ami felébresztette benne a gyermeket. Ismét visszatért a tenni-akarása. Még egyszer, utoljára nekiveselkedett a munkának. Megszerezte az amerikai kiutazási vízumot. Elment Los Angelesbe, hogy egy olyan helyre tegye a lábát, ahová emberfia még nem.

A 2-es autópálya közepén reggel bukkant fel Kristóf. Felmászott a betonállványokon, és a száguldó autók között a folyamatos forgalom által ostromolt út közepéhez tartott. Ahogy megindult, minden száguldó autó rádudált, de csodálatos módon egyik sem ütötte el. Az út közepe felé tartott, ahol még senki sem szállt ki az autójából soha. Amikor elérte, kitárta a karjait, átérezte a felfedezés csodálatos örömét egy pillanatig, majd hagyta, hogy a társadalom árja elnyelje, széttépje.

Szerencsére nem vette észre az egyik ügyetlen útépítőmunkás megbetonosodott lábnyomát maga alatt.

holdsüllyedés

olyan merevek ezek az áthelyezett szekrények, tüdőszárny-ajtók és üres helységek mindenütt. az ágyam alá fekszem, hogy megijesszem a szörnyeket, melyeknek a fogaik helyén felhők vannak, néha villámlanak is, egyszer véletlen hallottam őket susogni, titkosak voltak, mint a széna alatt motozó rovarok, vagy az első hó idején a vágy, hogy most csókolni kéne, de a nincs-még-tavasz kendője beköti a szemeket és a szájat, talán bosszúvágyból vagy csak hirtelen felindulásból, és akkor ott fekszem az ágy alatt és megrémítem a szörnyeket, tudom, félnek tőlem vagy csak a paplan oltárának acélszagától félnek, bizonytalan ez, mint a viszonyulási lehetőségek, a beszédkezdeményezések két testvér között, akik évek óta nem találkoztak, csak mérföldkövek alá rejtett kis üzenetekkel jeleztek egymásnak, és amikor a szörnyek felriadnak és üvölteni kezdenek akkor összezsugorodik a ház, mint a világ, egy kulcstartónyi tudatosság, és tudom, hogy akkor majd ránézek és valami kialvatlan szentimentalizmusban kézbe kapom a reggeli szivacsholdat, belecsavarom a kávémba tejpor helyett és akkor minden helyre áll, a maga helyére, abba a biztos pontba, amit igazából egyikünk sem ismer még igazán. mindenütt fátyolok lesznek és kocogás. és tudom, hogy akkor majd megértem a viszonyt, ami akár két körülhatárolhatatlan testet is képes kifeszíteni és körzővel térképet rajzolni rájuk...

af.

bea-téma:

undor

Templomon kívül

Templomon kívül

*

Bekapcs.

-          Kezdhetjük?

-          Természetesen. A kis szerkentyűbe?

-          Igen, a diktafonnak ebbe a felébe kérném beszélni.

-          Erre miért van szükség?

-          A diktafonra?

-          Arra.

-          Hm. Igazabb, azt hiszem...? Hiszen ezt a beszélgetést minél valóságosabban akarom majd visszaadni.

-          Igazabb és valóságosabb, mintha csak magának mondanám, egyedül?

-          Úgy gondolom. Ez nem egy gyónás, nem egyedül nekem szól.

-          Szóval úgy gondolja a gyónás nem igaz?

-          Nos… az is lehet igaz. De azt hiszem, abban az esetben mégiscsak elsősorban magunk előtt vallunk be dolgokat. És semmit abból, amit másnak is bevallanánk. Más sosem fog ezekkel szembesíteni. Igaznak gondoljuk, de csak nekünk az.

-          Tehát ön kívülről várja az igazságot?

-          Valahol a külső és belső között. Kettőnk között. Én mondok valamit, ezt a tiszteletes úr hallja. És a kettőnk között valahol félúton születik meg az objektív igazság. Ami mindkettőnk szűrőjétől mentes.

-          Érdekes. Akkor hát nem gyónás, de igaz, és ezt segíti a herkentyű?

-          Úgy hiszem.

-          Úgy hiszi. Hm. Nos, rendben. Hol kezdjem?  

*

Már ötévesen rájött, hogy nem létezik a Mikulás. S ehhez nem kellett megtalálnia az eldugott ajándékokat, vagy lekapnia az óvodai Mikulás vattaszakállát. Egyszerű következtetések útján jutott el erre az eredményre. Nem látta a Mikulást, vagy az Angyalt, a Nyuszit. Írt nekik levelet, és kapott ajándékokat. Ennek alapján még hinnie kellett volna, de a szülei mégiscsak megfoghatóbbak voltak. Volt alkalmuk, lehetőségük elolvasni a levelet, megvenni az ajándékot neki. És nem is volt ezzel baj.

Szerette őket, szerették őt, örömet akartak szerezni neki. Nem is értette, miért kellett egy köztes, fiktív alakra ruházni ezt. Az ajándék jó, örülünk neki. Miért ne köszönjük meg szeretetünkkel annak, akitől ténylegesen kaptuk.

Majdnem elszégyellte magát, amikor rájött minderre. Nem merte bevallani senkinek, hogy tudja. Inkább fenntartotta a színjátékot a szülei kedvéért. Aztán hétévesen, mikor már osztálytársaitól is hallotta, hogy ők is tudják, normálisnak érezte és bevallotta. Először nagymamájának, és megkérte, hogy adja tovább az információt. Karácsonykor nem kellett többé az Angyal jöjjön.

*

 - Hát akkor kezdjük egy egyszerű kérdéssel: hogyan lett önből pap?

 - Ez a kérdés minden, csak nem egyszerű – mosolyodik el a pap. – Nagyon sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy én ezt a hivatást válasszam.

 -  Nem volt könnyű döntés?

 - Mikor odakerültem, már szinte az egyetlen ésszerű és helyes döntés volt.

 - Odakerült? Ez pontosan mikor volt?

 - A háború után. Addigra fel is szabadult egy kicsit az élet, még ha nekünk, magyaroknak, kevésbé is tűnt annak. De azért egy emberibb, kiszámíthatóbb környezet volt a háború kaotikus időszaka után. Akkor, 1946-ban döntöttem úgy, hogy a teológián kezdem el a tanulmányaimat. Innentől pedig egyenes út vezetett a papsághoz.

 - No, látja atyám, engem ez is érdekel.

 - Micsoda?

 - Hogy ön szerint miért volt ennyire egyenes az út? Tényleg egyetlen pillanatra sem bizonytalanodott el? Elméleti teológus képzés és cölibátus? Nekem ez elég nagy ugrásnak tűnik.

 - Szerintem sokkal fontosabb és nagyobb volt a döntés, ami a teológia felé irányított.

 - Rendben, akkor mi vezette oda?

 - Nem érzem őszintének a kérdést.

 - Ön emelte ki ezt. Ha a másik kérdésre nem akar válaszolni, akkor válaszolhat erre is.

 - A kérdések az ön kezében vannak. A válaszok vannak az enyémben. Ez egy teljesen egészséges egyensúly.

 - De egy válasz megtagadása máris megbillentheti azt.

 - Úgy gondolja?

 - Nos, persze. Hiszen arra válaszol, amire akar. És ezzel tulajdonképpen ön irányítja az interjút, hiszen csak azt írhatom le, amit tényleg el is mondott.

 - Mióta kérdés, hogy ki irányítja az interjút? Nem a két fél egyenlőségéből kell kijönnie az igazságnak?

 - Mert a katolikus egyház pontosan így gondolkozott az évszázadok alatt.

Hallgatnak.

 - Már látom, mire megy ki ez.

*

Elkezdődött a gimnázium. Felnőttebbek a gyerekek. Már mindenki tud a Mikulásról. De a vallás óra kötelező.

Még egy dolog, amit nem tudott megérteni. Mindig eljárt órákra, templomba, jelentkezett, kívülről fújta a Bibliát (vagy legalábbis a tartalmát). De igazán sosem gondolkozott a hit kérdésein. Volt egy jó sztori, tetszett neki. Valahogy úgy, ahogy később a görög mitológiai történetek.

Azt is megértette, hogy miért lehetett erre szüksége az embereknek annak idején. De a gimnázium vége felé kezdett a fejébe szeget ütni: ha a katolikus hit olyan könnyen letudta a korábban évszázadokig, évezredekig fennállt és létre jogosult politeista vallásokat, miért ne lehetne a katolikus, keresztény hitet is épp olyan könnyen letudni? Hol van az önkritika a vallásból?

*

 - Mire megy ki?

 - Ön rajtam akarja leverni az egyház elleni érzéseit?

 - Nem erről van szó, atyám.

 - Hanem?

 - Vannak olyan kérdések, amelyeket fel szerettem volna tenni az egyház képviselőinek egész életemben.

 -  Ez viszont egy teológiai vita része, nem egy interjúé.

 - Én ezt nem így gondolom. Szerintem a személyes döntéseinkben nem lehetünk vakok a történelem iránt. Valahogy úgy képzelem, ha én kerültem volna ilyen helyzetbe, mindenképpen belegondoltam volna mindebbe. Szóval igenis személyes. Ha nem veszi számításba ezeket az ember, az is jellemzi őt.

 - Szóval ön szerint én nem számítottam bele?

 - Ezt nem mondtam. Ezt kérdem.

 - Úgy gondolja, struccpolitikával dolgozik a teológia-oktatás?

 - Valahogy ez jött le nekem abból, hogy ön „egyenes úton” jutott el a papságig a tanulóévek után.

 - A tisztességét kérdőjelezi meg?

 - Ne forgassa ki a szavaimat, kérem. Önt idéztem az „egyenes úton”-nal.

 - Igaz, igaz. Akkor visszatérve az eredeti kérdésre, belegondoltam. Próbáltam minden szempontot figyelembe venni. A történelmi hátteret, a mai helyzetet, az emberek szükségleteit. És az én szükségleteimet.

 - Szükségleteit? Testi szükségletei nem voltak?

 - Ehhez a kérdéshez is el kellett jutni, nem? – mosolygott a pap.  – Nos, igen, talán ez a része a papi életnek, ami a legtöbb ember számára érthetetlennek vagy (nemcsak manapság) megvalósíthatatlannak tűnik. Élet szex nélkül…

 - És megvalósítható?

 - Természetesen.

 - Őszintén tudja mondani, hogy sosem volt szexuális kapcsolata?

 - Igen.

 - Még… magával sem?

 - Az más.

 - Tehát volt?

 - Miért érdekli ez annyira? Nem bulvárlapba való kérdés ez?

 - Ne vicceljünk. Annyira része ez az emberiség életének. A fajfenntartás része. Miért volna ez bulvár-kérdés? Szóval…?

 - Hát annyira tudni akarja… ne higgye, hogy kitérek a válasz elől. Volt. Még fiatal fiúként.

 - Köszönöm. És akkor tulajdonképpen, hogy egyezteti ezt össze a cölibátussal?

 - Ohó – nevetett fel hangosan az atya. – Ennél jobb, finomabb kérdéseket várok magától. Tisztázzunk valamit: számomra a legfontosabbak a döntések. A teljes értékű, mindent, amit emberileg lehetséges, figyelembe vevő döntések. És az, hogy a cölibátus mellett döntök, később született meg, mint az előbb említett esemény.

 - Úgy gondolja egy új döntés vagy egy új élet eltörli a régit?

 - Ugyan már, kedvesem, szó sincs róla. Éppen arról van szó, hogy a döntésemben egyformán nagy szerep jutott a szexuális és a szellemi tapasztalatoknak.

 - Hogyan?

 - Kipróbáltam valamit, am nem hozott számomra semmi pótolhatatlant. A hit viszont igen.

 - Várjunk csak, döntés, vagy hit?

 - Na, végre! Ez az igazi kérdés – bólintott a pap elégedetten…

*

Megjött a háború. Vége lett a napi rutinnak. Nem volt korai kelés, iskolába menés. Volt örök életveszély.

A háború érkezése a fiatal fiú megszokott gondolkodási, fejlődési ritmusának is keresztbe tett. Nem lehetett már csak ülni naphosszat a mezőn, és az élet nagy dolgairól, a filozófiáról, az igazságról gondolkodni. Az életben maradáshoz szükséges cselekvés átvette a helyét a gondolatoknak. Mikor minden napod könnyen az utolsó lehet, nem azzal töltöd az idődet, hogy a Miértet boncolgatod.

Menekülés, hetekig vonaton élés, sumákolás a bakancsokért. Konfliktusok a magyar, majd az orosz katonákkal. Végül hazatérés. Haza, amiből nem sok maradt. Gazdaság széthordva, ház tető nélkül.

Viszont végre minden visszaállhatott a megszokott mederbe. Kisiklott életritmusok, gondolatok visszatértek a megfelelő sínpárokra. Iskola befejezése. És persze a döntés: munka vagy egyetem?

Viszonylag rövid idő alatt meghozta a döntését, mindig is jobban vonzódott a gondolkodáshoz, mint a cselekvéshez. Majd ezután meghozta a másik döntést is: ezentúl hinni fog. A háború elmúlt, de ha valamihez, hát ahhoz hozzászoktatta, hogy nem mindig van annyi időnk, amennyire számítunk.

*

 - Nem áll olyan messze a kettő egymástól.

 - Ezt hogy érti, atyám?

 - Nos, elsőre talán úgy tűnk, hogy két teljesen különböző dologról beszélünk, más az eredmény, a kiindulás. Én viszont azt hiszem, hogy csak azért gondoljuk annyira különbözőnek a kettőt, mert a döntés szót elhasználtuk. Nem igazán tudják az emberek manapság, mit jelent dönteni. Gyors világ, közhely, tudom, de ez van; és ez a gyors világ gyors döntéseket kér. Márpedig egy fontos döntés sosem lehet gyors. Éppen maga mondta, remekül, hogy mindent figyelembe kell venni, amit lehet. Racionálisan utánajárni mindennek, amit csak eléürnk, ha egy olyan nagy súlyú döntésről beszélünk, mint a karrierválasztás, a bejárandó életút.

 - De nem éppen az a lényege a hitnek, hogy mentes a rációtól, az érveléstől? Hogy feltétel és kérdések nélkül elfogadunk-e valamit?

 - Mentes a rációtól? Bizonyos értelemben igen. De pontosan emiatt a rációtól határozza meg magát. Ahol a ráció véget ér, ott kezdődik a hit. Most már érti? Ha utánajár mindennek, ami emberileg, agyilag lehetséges, oda fog kilyukadni, hogy rengeteg olyan van még, amit ésszel nem magyarázhatunk meg. A kérdés most már csak az lesz, hogy keresünk-e tovább? Lehet, természetesen. Ez már az embertől függ, hogy szeretné-e kérdésekkel körülvéve leélni az életét. Én nem akartam. Abban az életben egy perc nyugalom sincs, folyamatosan kutatni kell, keresni a választ, de még ha meg is kapjuk egyik-másik kérdésre, az csak további kérdéseket szül. Úgy hiszem, hogy nem a kérdések miatt vagyunk ezen a világon. Hiszen mi értelme lenne annak, lerakni valakit egy bolygóra, és azt mondani neki, hogy most hátralévő életedben gondolkozz azon, hogy miért vagy itt. És nem kapsz támpontokat! Nem-e azt mondanánk neki kívülállóként, hogy inkább derítse fel a helyet és utána éljen boldogan? Megvan itt minden, ami csak kellhet nekünk, csak meg kell keresni. És én ezt keresem, nem annak az okát, hogy miért vagyunk itt. Miért ne lenne elég az, hogy jó? Na de nagyon elmentünk egyfele. Kérdésére visszatérve: úgy döntöttem, felhagyok a kérdésekkel, nem keresem tovább a választ, ami úgysem lesz meg soha. Az nagyon könnyen átcsap cinizmusba, és az nekem nem kell. Eldöntöttem, hogy hiszek.

 - Értem.

 - Remek. Egyéb kérdések?

 - Nem, azt hiszem, megkaptam a válaszokat.

 - És hát nem ez a lényeg?

színdróma

füstöt szitált a csőormány,

görnyedt utcalámpák fénye

sűrűn szőtt hálóban akadt fenn,

és eső helyett

pár magassarkú kopogtatott.

egy tenapi rét templomának

orgona-orgiájára

cukorbeteg borral

táncorogtam.

tömbházkéményből

estbeszivárgó succubusok,

ne haragudjatok,

kívánságaimat

gyűrűs gombafelhővel

már eljegyeztem!

az idő még töltött.

lilára csípte szemem

az éj sebeiből áradó

kásás, sárga vér.

az asztalszéli pohárnak

színe törés,

elgázosítás halmazállapotú

a cigarettám.

elpattant az izzószál…

a körtének zamata:

sötétség.

kitöltött az idő.

összevart ég alatt

már órák kortyogtak.

hajtogatott papírarccal és

kimosott tekintettel,

indultam lámpát venni

                       senkiházy a.

Kéjenc szonáta

Holdfény,
parázsló lélek
Buja ábrándom már vétek
Kávéházi szivacsbeszéd
Semmi más csak álomképek

Szivar,
sok mellébeszéd
Én már nem hallom a zenét
Nyugtalan parázsló testem
meghallja az éj énekét

Néma
kéjes megegyezés
Pucér testi kifejezés
Hazugság vagy őszinteség?
Mély sóhajok, kéjölelés

Szakadt,
fáradt, gyűrött reggel
Felöltözöm a lelkeddel
Megkávézom, viszem haza
Megpihenek odahaza

Kopog
lábam a kő alatt
önérzetem egyre dagad
Önámítás, üres lélek
Gondolatom összeszalad

Hajnal
szépsége: gyógyhatás
Sebzett énnek borogatás
Jöhet a szivacsos holddal
rövid lélek-mosogatás

Dr.H