Téma

szerződés

és ígérem pótolom elmaradásaim, amint végére érek a vizsgaidőszaknak.
Sok nagy szeretés meg miegymás

e.

szókráter (fals poetica)

oly biztos ez mint a tömbök
ahogy kimetszenek maguknak az égből:
pillák alatt mély közömbök
lihegnek a lemaradt messzeségről

szétfolynak itt a verssorok
vonaglanak - partra vetett leviatánok
szemébe fennakadt horog,
gyűrt seb az idő, ahogy ott tátog

koktélok zavara ez itt
metafizikai megnyugvást b-tervel
közönyünk magabiztos csendjeit
gyógyítom szókrátétellel

lötyög kimondhatatlanul
magzatvízben úszik el a szó
kicsavart furfangokat tanul:
akkor vers csak, ha szadomazó

megfigyelhető precizitás ez
ahogy egy lúzer húz el csíkot és a belét
a szádba követ szemedre sót tesz:
belecsikorog a szóba szó, a létbe lét.

csak így e délutáni félkör,
mert az ilyenfajta mindig korán kivész,
szépen kiválik a létből,
mint betonfalról az alkalmi mész.

(két lépést közt egy panelben
képkockákban snitt a snitt
egybeolvadhatósági együttható
csak arra merre a láva vitt
a mozdulatlanság nyugtalansága
kisárgul mintha valami évszak
sétálunk az örökkévalóságba
míg egy indulat szanaszét szab)


af.

pokolozsvári ördögbordal

írta és rendezte Strike Luckyfer

érik az este, virágzik a város,

legyen boldog minden kocsmáros,

krajczolat, redbullgakov, koffeinsomnia,

mindenkinek van amit és van ahol innia,

na sátáncra fel, komám, ma este,

bort nyakaljunk térdre esve,

nem kell baphometamfetamin,

pohár mellett röhögünk valamin,

na, hopp, pokolozsvár, vár ránk sok pia,

íródik majd ebből szép démonográfia,

elázunk a tűzben, kivül-belül gyehenna,

nem ördög a talpán, aki bort ne inna,

woland is tántorog, füstöt fúj faust,

inni akarunk ma este, nem elég a must,

na, kortyoljuk hát együtt cimborák,

krisztusnak vérét, az istenek borát,

törjenek poharak, teljen a korsó,

kezdődjék a falra hányt bor-show.

Monopokoly

-          Egy nagy pohár magzatvizet! Rázva, nem keverve, és két szemgolyóval.

-          Máris, uram.

A Pokol legnagyobb lokálja, a Bar Bár zsúfolásig tele volt, hétfő szabadnap lévén, minden kisebb és nagyobb ördög, démon és bukott angyal itt múlatta az időt. Még az örökké tartó kárhozatban is szükség volt egy kis tagolásra, néha egy-egy szabadnapra is – fenntartotta a munkamorált.

Atán Levente, vagy ahogy a barátai becézték „Levi a tán”, a bárpultnál kapott csak helyet, minden más asztal foglalt volt. Maga mellett fenntartott egy helyet, egy beosztottját várta éppen egy elég komoly beszélgetésre. Bár az ördögöket és a poklot egy furcsa, mesés, netán szörnyű helynek is elképzelhetnénk, pedig az itt (bizonyos értelemben) élőknek, de mindenképpen dolgozóknak ez is csak egy megszokott, átlagos munka- és élőhely volt. S mivel a Pokol a képzeletünkben létezik, ezért aztán teljesen emberi alakok teljesen emberi bárban üldögéléséhez hasonlított ez az egész helyzet is.

Levi például egy nagydarab, bajuszos-szakállas-öltönyös menedzsernek-kinéző valaki képében ücsörgött a bárpultnak kinéző helyen  - talán csak az italának volt más íze, mint nálunk – , körbenézett a teremben, hogy megjött-e már, akit várt.

 Ki akarta rúgni Ferit. Egy totális lúzer volt az alak, szégyenletes ördögnek. Mindig teljesen felkeverte a dolgokat. Ha káoszt kellett volna okoznia, mindig sikerült rendet tegyen. Mai napig a legnagyobb hibája volt, hogy az Embernek intelligenciát, kritikai értéket juttatott  „Hát olyan nehéz lett volna nem elfelejteni, hogy megmérgezze azt az almát?” – morgott rendszeresen  neki Levi. Aztán meg, miután értékítélethez juttatta ezt a népet, még filozófiát is ajándékozott. Szókratész azóta sem tudja, hogy csak egy ügyetlen ördögnek halk suttogásának köszönhetően lett Az állomásból az Állam. És nevetséges, hogy mégis ő lett a legismertebb nevű ördög a földön.

„Furfang, és általában ész nélkül nem lehet rendesen végezni ezt a munkát, még akkor sem,ha ő a vállalat arca. Mennie kell.”

Kinyílt a bár ajtaja, és belépett rajta Feri, létrehozási nevén Luci Ferenc. Rögtön meglátta főnökét a pultnál, arra vette az irányt. Nyeszlett, hiteltelen ördög volt, az öltöny is lötyögött rajta, kinézetre is egy kiköpött vesztes.

-          Jó napot, uram – hajtotta meg a fejét Levente előtt.

-          Szerusz, na végre megjöttél – vetette oda Levi.

-          Sajnálom... a forgalom... meg nem volt kávé otthon – motyogta csendben, a bajusza alatt Feri. A hangja elképesztően idegesítő volt, nyávogott, nyivákolt, semmi önbizalom vagy karizma benne.

-          Őszintén Ferikém? Tökre nem érdekel, miért késtél. Megmondtam, hogy itt legyél 10-kor, nem? – dörögte Levi.

-          Igen, tudom, el is indultam időben…

-          Nem érdekel! Tanuld már meg, ha abban sem bízhatom, hogy egy órát helyesen használsz, akkor hogy várod el, hogy másban, amit csinálsz bízzak?

-          Sajnálom… Nem fordul elő többet…

-          Abban biztos lehetsz. Remélem tudod, miért hívtalak ma ide.

-          Nem, uram.

-          Hát fiam, holnap már ne gyere már be dolgozni.

-          Kirúg? – nyögte Ferenc.

-          Mintha csodálnád... Azt még te sem képzelhetted, hogy jól megy ez.

-          Öhm.. Hát én nem tudtam...

-          Nos, hát nem megy jól – szakította félbe.  - Elegem van, fiam! Holnap ürítsd ki a asztalodat, és húzd el a beled.

-          De akkor mit fogok csinálni?

-          Nem érdekel. Ha ennyi idő alatt nem gondolkodtál ezen, akkor jó hülye vagy. Talán azt hitted még sokáig eltűrjük a baklövéseidet?

-          De én nem értek semmi máshoz.

-          Édes fiam, ehhez sem értesz. Egy nagy büdös lúzer vagy.

-          De hát hova menjek?

-          Próbálkozz Istennél. Eddig is jobb voltál angyalnak – gúnyolódott Levente.

Még váltottak pár szót, aztán Feri szem- és orr-lesütve kioldalgott a Bar Bárból. Levi egy kicsit sajnálta, de csak úgy, ahogy férget sajnál az ember, mert az nem képes gyorsírásra  Amint eltűnt az ajtón túl, rögtön jobban érezte magát, volt valami az aurájában, ami egyszerűen mindig kihozta a sodrából.

„Ezt még megiszom, aztán irány a Kénkő Spa.”

Szájához emelte a magzatvizes poharat, ekkora egy óriási robbanás rázta meg a Bar bárt. Szenteltvíz fröcskölt mindenfele, porrá égetve minden ördögöt, akihez hozzáért. A mennyországgép nagy pusztítást végzett.

Feri belépett a Bárba, odalépett a kupachoz, ami egy pillanattal ezelőtt még Levi volt talán.

-          Lúzer, mi? Angyal, mi? No, most ordibálj, paraszt.

És így lett monopolhelyzet a Pokolban.

R.

A Hetedik

elnézést a témakésedelemért, de sajnos belefeledkeztem felelősi posztomba. bár látom, az előzőhöz sem tolongtak az emberek. na szóval itt ez az 5 szó, ezeket kell felhasználni bármiféleképpen:
lúzer, szókratész, magzatvíz, furfang, leviatán.
(nem az én pszichoagyam ez, csak az értelmezőszótár ezekhez a szócikkekhez vetette szét magát.:D )
a szavak legyenek kiemelve a szövegben, az átláthatóság kedvéért.
hamarosan pótolom az előző témai lemaradásom is...
jó szessziót!

af.

a kétség fele

kétszarvú fény jön

elrothad a paradicsom

de vissza-vár a múlt mögött

az isteni gyümölcs-rom

szétrobban a pont,

s  magából

millió kérdést ont

próbálom visszaválaszolni magam                               

de:  •   ?   →

hajnalesten

lesem

ahogyan angyalok glóriája

lucifertől ragyok

érzem

csönddel szúrnak át

elszórt ég-szilánkok

pont-törmelék után

elgörbült ördögkulcs

a mondatok végéről

elhagyom a záró jelet

.? Mi a lét

- ezt kérdi a filozófia

én meg csak maszk árnyékának

felfehér tekintetével

bámulom nem-magam

                              senkiházy a

Téli teológia

Egy szép késő téli este Rozsé éppen munkából érte haza, mikor látta, hogy valaki várja őt az lakásajtó előtt.

Az Ördög volt.

Tekintve, hogy Rozsé ateista volt, ezt meglehetős csodálkozással vette tudomásul, mert valahogy mindig úgy sejtette, hogy Isten nem-léte kizárja az Ördögöt is a létezési körből. Egyelőre azonban félretette ezt a teologikus gondolatmenetet, mivel nem szeretett senkit megvárakoztatni (általában is mindig a megbeszélt időpont előtt ott volt mindenhol), és az Ördög láthatóan az ő ajtaja előtt állt. Rá várt.

Amint a folyosó végén észrevette, elindult az a gondolatmenete is, hogy most akkor vajon mit kell mondani? Az ember nem mindennap találkozik az isteni lét negatív vagy pozitív képviselőjével. Elképzelte a helyzetet, hogy ha most Isten állna itt előtte, akkor mit akarna kérdezni, mondani. S úgy logikázott tovább, hogy hát akkor az Ördögtől az ellenkezőjét kell kérdezni. „Teszem azt, míg Istentől azt szokás ilyen helyzetben faggatni, hogy mi az élet értelme, miért vagyunk itt, meg ilyenek, ezen logika alapján az Ördögtől a „mi nem az élet értelme, miért nem vagyunk itt” lenne a kérdés? Na nem, ez nem jó, ennek nincs így értelme. Hiszen itt vagyunk. És azzal, ha meg is mondja, hogy mi nem az élet értelme – hát elég sok minden marad még, szóval sokra nem jutnék.” Közben meg is állt a folyosó végén, az Ördög várakozással teli, tűzben égő pupillával tekintett rá.

„Mit lehetne még? Mit várna el tőlem a társadalom? Ha kihirdetném újságokban, hogy feltehetek egy kérdést az Ördögnek, és kérdés-javaslatokat várok, melyik lenne az, amit az Ördög meg is tudna válaszolni, és méltó is lenne erre a történelmi szerepre? Most komolyan én vagyok a kiválasztott, az emberek képviselője, az Ördög Mózese?  Megkapom majd tőle a negatív-Tízparancsolatot két kőtáblán? Tiltótábla helyett egy javaslatit, netán kötelezőt? Mond az egyáltalán újat az eredetihez képest?„

Ennél a pontnál indult tovább. „Ha csupán az ellenkezőjét mondja mindannak, amit eddig hallottunk, akkor igazából csak megerősíti majd azt. Alátámasztja, hogy igen, szerintem ezt kéne csinálni, de mivel én az Ördög vagyok, ez valószínűleg a Pokolra juttat. Semmi újdonság tehát, csak egy másik nézőpontból ugyanaz...”

Megnyugodva közeledett az Ördöghöz, és már nem is várt sokat a beszélgetéstől.

-          Te vagy Rozsé? – kérdezte az Ördög.

-          Én. Te meg az Ördög.

-          Tény.

-          Miben segíthetek?

-          Sok van még nyugdíjig.

-          Tudom.

-          S a halálodig is.

-          Remélem.

-          No, hát csak szólni akartam, hogy folytasd, amit eddig. Remek munkát végzel.

Azzal eltűnt.

-          Köcsög – vetette utána Rozsé. 

R.

Round 6.

Hét nap, hét téma, hét ember és 6. kör :P
legyen akkor hét kis ördög a téma, de lehet egy nagy is, vagy két közepes, esetleg nagyon sok mini, de semmiképp sem angyal, kivétel, ha bukott
Sok sikert mindenkinek!

     - van egy film, amelyik úgy kezdődik, hogy egy alvó nő lehelethullámaival ringatja arca fölé eső hajtincsét – mesélte. tetszett neki, egész este visszatérő motívum volt a hosszú haj. nem zavarta, hogy nekem teljesen rövid, ahogyan engem sem a hosszú hajú nőkben való gyönyörködése. minden születésnapomra fésűt vett és hajcsatokat. karácsonyra pedig egy méregdrága hajgöndörítő műszert, szép színes papírba csomagolva. rá volt írva – inkább rajzolva – hogy boldog karácsonyt és még valami, amit nem tudtam kiolvasni. aztán átjöttek a szomszédok, együtt énekeltünk halleluját.

     évente egyszer nyaralni mentünk, olyankor esténként mindig a hajammal babrált, próbálta befonni, de alig tudta az ujjai közé venni. néha meg is húzta, én meg felszisszentem, mintha tényleg fájna. élvezte. általában így kezdődtek és végződtek a szeretkezések is.

     később, amikor már nem volt ereje kimozdulni a házból, festeni kezdett. szerette a zöldet, a barnás-vöröset. ha engem ábrázolt, először a szemeimet körvonalazta, majd az ajkaimat. mindent emlékezetből. a hajam a vállaimra hullott, néhány tincs a kulcscsontomat takarta. még mindig ott a falon, rá emlékeztet. szürkével írta alá.

     a temetése napján két órával hamarabb ébredtem, fodrászhoz mentem. nem gondoltam volna, hogy ilyen drága egy paróka.

(B.)

ön-képző

augusztus elején délre utazott a családjával. a szülei ragaszkodtak hozzá, hogy őt is magukkal vigyék, abban reménykedtek, hogy jót tesz majd neki, hogy kipiheni magát, megnyugszik. ő meg szívesen ment, soha nem utasított volna vissza egy utazást, pedig nagyon jól tudta, hogy ezúttal nem számíthat semmi jóra. több hetet töltöttek abban a déli országban, a tengerparthoz közel, olyan helyeken, ahol ő nem sokkal korábban jó néhány éjszakát átvirrasztott már. ezeknek az éjszakáknak az emlékét szerette volna elfelejteni most, és úgy érezte, a szüleinek is tartozik azzal, hogy módszeresen megnyugszik, korán fekszik, pihen, reggel jóízűen nyújtózik, tejet és sok folyadékot iszik. kapott egy új napszemüveget ajándékba, egy csíkos inget. mindennap ezeket viselte, szokta. de újra meg kellett szoknia a kezeit is, a saját kezeit, amiket már nem fognak, a száját, a melleit. tükörben, víz alatt, napon, ágyban nézte, fogta, szagolta magát, és észrevette, hogy megnőtt a haja. eszébe jutott, hogy egy április végi fényképen még alig a kulcscsontjáig ért, és amíg ő azokon a bizonyos éjszakákon virrasztott, szép lassan megnőtt. most, az ágyban fekve napról napra nagyobb büszkeséggel töltötte el, hogy az ön-tudatától addig oly független hajvég ő. azokban a hetekben semmit nem érzett inkább magáénak, mint a haját – frissen mosva, leengedve. ismered. azt mondd majd neki, enyém hajad villó, fekete tolla, mely mint a szárny suhan, suhan velem, hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

g.

Mariska

...sose tudom, te vagy-e az utolsó,
Téged akarlak, de mindennap félek
hogy alattad nincs-e több bujdosó
megszoktalak. Maradj kérlek!

Hosszú hajad, feltűnő jelenséged,
lassacskán már minden pisszenésed,
arcod domborzata, szelíd ébredésed
mind részemmé vált: mézes közelséged.

Könny nélkül búcsúzom,
S hogy mi lesz talány
Szétveszlek megint,
kis orosz babám...

Dr.H

Figyelem a kezem reszketését, és a tétova mozdulatot, ahogy utánanyúlok. A csempe karcos-fehér hidegsége egy pillanatra visszarenttent. ...hosszú haja fekete, még az Úr is kurvának teremtette... Üvötött az autósrádió. December volt és én először léptem át az országhatárt. Egész úton a csizmámat néztem. Szép, nagy sófoltok tarkították, anyám jobb napokat is látott barna bőrcsizmáját. Tetszett. Valahogy megnyugtatott a sófoltok látványa. Ezeket még otthonról hoztam. Valahonnan jöttem, tehát tartozom is valahová. Nem akartam felpillantani. Az éjszakai, jeges országút látványától, ettől a még és már közötti liminalitástól elfogott az émelygés. A reptér után víz nélkül,  az otthonról hozott mentateával mostam fogat. Felsértettem a szám. A vér és menta íze először keveredett eggyé a nyelvemen. Örökre ez az íz maradt a tied. AZ úton levés és a valahova tartozás paradox vágya. Augusztus van. Fülsüketítő hersegéssel próbálja átküzdeni magát a fém az élő anyagon. Egy decemberi hajnalon, a Népliget kivilágított parkolójában simítottál először a hajamba. Akkor már tudtam, ha egyszer elhagysz, megsiratlak majd, mint a régi asszonyok. Rövidre vágom a hajam és gyászt viselek érted.

o.e.

konty

az ég gyűrött volt.

és falfehér az elhízott hold.

házak szögletesedtek egymásba.

a kontyod elromlott.

kikopott az arcod,

bazár-színű sálad

hiába énekelt neki

isztambult.

hajszálad a párnám

fogai közt hagytad.

vigyázok rá, ne félj,

majd alszom másnál.

mesélted architektus leszel.

én megmutattam

gyerekkori rajzom.

gólyalábak vázlatán

reszkettek

piros-zöld-kék-sárga

építőkockák.

elhanyagolt tervrajzodban

tévelygtem, de már tudom:

életre nem fested

tincs-ecseteddel.

szép a menyasszonyi kontyod.

én meg alhatok otthon egy jót.

                                  

                            senkiházy a.

Hosszú volt a haja

Szép volt, ezt mondják róla. Én sosem láttam kifejezetten szépnek. Legalábbis nem a hagyományos értelemben. Nem az arca volt szép. Vagy a teste. Csak a haja.

Hosszú volt, hullámos, sötét. Ha felül meztelen volt, mindent takart.

Én szerettem a haját. Ő sosem. Mindig elégedetlen volt vele, hogy nem elég hosszú vagy nem eléggé göndör. Nehéz volt bánni vele. Ha nedves idő volt, megnőtt a térfogata, ez pedig nagyon zavarta, ezért mindig elkerültük a fürdőhelyeket. Ha száraz idő volt, nagyon lapos és zsíros lett, ezét aztán mindig kerültük a száraz helyeket is. Ha közepes volt a levegő páratartalma? Nos, olyankor meg olyan középszerűnek érezte.

Valahol megértem, hogy végül egy fodrászhoz ment hozzá.

Nekem meg maradtak az elhullatott hajszálak. 

R.

kajánlás

nincs virág, piros bogyó, levél ringat,
kerámiakorsó őrzi még borunkat,
na jöjj, táncra, fodros szoknyájú sohám,
bútorokat törjünk szét a bú torán,
s eregessünk, míg a szél nem csontsovány,
papírsárkányt jeligénkkel homlokán.

af

szabadulás

pipázgatva erdő, éppen hajnalod,
égő nyelvem kávézaccban olvad el,
pásztorvonat füttyben éppen hallgatok,
takarj ma még, meg óvj, koporsópanel.

na így talán, ma éj babám ha elköszön,
bogra vetett tekintetem kicsordul,
porruhába, ünneplőbe öltözöm,
poggyászom, pót gyászom: itt ajándékul.

talán ma kélt a szél, talán túl kevés,
falba épült istenhit, csak tévedés,
még csillárra támaszkodik a plafon,

napsugár, patakban lábát mossa meg,
dagonyázva pocsolyákban hempereg,
s tökmagot magozgat éhes magzatom.

af

esti korkép

terülj, terülj ma ránk, hatalmas éjkabát
támaszd ócska kistrabantunk ablakát
csillagkorpák hosszú haján elfeküsznek,
kenyér nélkül légüresre vált az üzlet,
bánatbabám, na nézd, ott a bánatfelhő,
vakarmester megint, legyint, a búteremtő,
búbabám babkonzervet lopni van,
semmiatyánkat mond felemás zokniban,
ó, nagyúr, hatalmas, segíts, istenmensch,
talán ma még a mirhával körbelengsz,
éjtájakra várnak épp az éjszakok,
négy éjtáj közé szorulva hallgatok,
béke jobbján béklyót rázni, jajj, nem ér,
kizöldül, hamaradék, frisskenyér,
szüszifosztóképző, buborék burok,
futószalag csak, egyhelyben indulok,
tegnapok kacsintanak a vállon át,
terülj, terülj ma ránk, kibomlott éjkabát.

af

round 5.

kedveseim, az új téma:hosszú haja. lehet haját, hajának, hajában stb., de az övé legyen. tovább-tovább, ügyesen. 

g.

aznap egész este együtt sétáltunk, az övé voltam. nevettünk is, ha jól emlékszem. talán azon, ahogyan lépkedtünk a hóban, egymás arcára fagyva lihegtünk, majd továbbálltunk, mert nem fértek el a járdán. azon a járdán, amely ott az utolsó tömbháznál véget ért, ahol minden egyes szavunk dallammá változott, a mondataink veszekedésbe ömlöttek. ott szívtunk, amikor volt amit, s néha ott szédültünk egymásnak is, rögvest bocsánatot kérve, mintha csak megbotlott volna az indulat.

untuk már a kocsmát, ott mindenki ismert, jó volt az utca nekünk, reggelig úgyis kiszakadtunk. ma sem tudom, mi taszította mellém: a muszáj vagy a vágy. párát dúdolt a fülembe, felismertem a refrént.

kérdésekkel szakította félbe: igen – igen – nem tudom. már megint az igazolás, a magyarázkodás, de válasz nincs, igazából a kérdésnek sem kellett volna léteznie.

- szeretsz?

- igen.

- szeretsz?

- igen.

- szeretsz?

- …nem tudom.

azóta nem beszélünk.

(B.)

…s egész sorsával fizet érette.

kívülről tudom. nincs gond, a gyilkos legtöbbször indulatban cselekszik, megnyugszom, pördülök egyet a hirtelen jött boldogságtól, de a jobb kezem a zsebemben tartom, apám kését markolom. nem azért választottam, mert az övé, mérlegeltem, úgy tűnt, ezzel biztosra mehetek. olyan sok ideje markolom már, a kezem egészen rászokott, a markolat átmelegedett a tenyeremben, egyre gyakrabban szorítom meg, hogy érezzem, még ott van. ott van, és nem engedi elfelejtenem, miért jöttem eddig, miért kell továbbmennem, utána. az aruló kezed szorongatja, az áruló szemedbe néz, terveid faggatja, veled sóhajt, nyög, fogadkozik. az árulónak ne bocsáss meg soha. az utolsó szót háromszor ismétlem, mire utolérem. háttal áll, gondolatban legutoljára is bűnösnek találom. eltalálom a szívét, van elég erőm hozzá, hogy áthasítsam a kabátot, a bőrt, és elég mélyre döfjek? nem akarom, hogy a bordái megvédjék. apám késével a hátában dől előre, a gyilkos és az áldozat legtöbbször kötve vannak egymáshoz, valamilyen mély és érthetetlen törvény szerint. lenyúlok, megfordítom, és meglepődve veszem tudomásul, hogy nem én vagyok.

g.

el-ágazás

gondoltam könnyebb lesz,

ha tollal vágom fel ereimet,

s csöpögnek csip-

kés tintapelyhek

barázdás papirosra.

gumibörtönben

fortyog a sűrűség,

tokás lufi a szobában

egérútért liheg.

szögbedől a szögtelenség:

az ér-

telem szeppukuja.

 

kifeszített levegőn

szárnyas csomók

nedv-nehéz tollcsapásai

dobolnak,

mire pipa marcangolt

fűszer-füstjében

fonnyadt hajú, vak-napra forgó

hajgatásba kezd

és:

öregotthonból hintaszékek

nagyot-hallgatják

a vágóhíd felől

érkező bú-

torok nyikorgását,

az eget ellepik fa-cafat éhes

bólogató madarak.

valamivel odébb

kis gyufa kegyelemért

esdekel az áruslánynak,

ki foszfor illatú halállal

nem melegítethette

át a szívét.

nyitott

konyhaablakon át

göndör szellőleány

csípős kacérkodására

gyertyaláng

hintáztatja a világot.

én meg a dolgozóban

lázas lámpa

fénylehelleténél

törlöm izzó izzadságom,

és írok;

vad sorok,

egyre csak

sorvadok.

(köldökfonal-gomolyagot

nyakigláb olló vág el,

a sorszsinór elszakad.

hasadék tudatosítása

és az ember

az egyetlen,

ki elhibázta végzetét.

a tévedés derülhet,

ám sohasem ki)

                        senkiházy a.

Hitetlen

          Érezte, hogy lassan közeledik a vég. Még fiatal volt, nem érzett sem fáradságot, sem kimerültséget, de mégis tudta, hogy nem sok ideje van hátra. Szeretett nagyon élni, kicsi csontsejtként más dolga nem volt csak összekapaszkodni a többiekkel, erősen fogózkodni és megőrizni a tartását. Ő különösen jó volt ebben, talán ezért sem értette miért kell most ennek vége szakadjon. 

          Sok mindent nem értett, ami körülötte történt. A vörössejtecskék fejetlenül szaladgáltak az oxigénnel, és széndioxiddal, a fehérsejtek halálfélelem nélkül áldozták fel magukat halomra, csak mert holmi álítólagos idegenek nehogy közéjük kerüljenek. Ő és társai hatalmas csontrendszereket kellett felépíteniük, csak azért, hogy társaik másnap lebonthassák azt, majd kezdődött minden elölről. És néha semmi előrejelzés nélkül megjött az utasítás, hogy itt a vég, csak úgy: semmi magyarázat, semmi indok, tiszta káosz. 

         Nem értett semmit, kérdezősködött, de senki nem tudott neki válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy miért csinálják mindezt, hol itt a rendszer, hol a rend. Nem tartotta igazságosnak, ő erős, élete csúcspontján van, háromszor gyorsabban épít csontrendszereket, mint bárki más, miért pont neki kéne pusztulni, miért nem a szomszédnak, aki lustább még a legkövérebb zsírsejtnél is. 

         Nem akart pusztulni és mikor megérkezett a parancs, hogy itt a vége, nem engedelmeskedett. Erősnek gondolta magát, potensnek és elkezdett szaporodni. Hisz, ha ő egyedül ilyen ügyes, akkor többen még ügyesebbek lesznek, még hamarabb építenek fel hatalmasabbnál hatalmasabb csontrendszereket, amelyeket már nem fognak tudni lerombolni holmi hirtelen felindulásból. Összetartóbbak lesznek, mint bármely más csontsejt csoport, jobban megértik egymást és létrehozzák a rendet. Csak szaporodott és szaporodott és egyre többen lettek és egyre erősebben kapaszkodtak, és a kicsi csontsejt kezdett megnyugodni és már látta, értette, hogy mi a rend, megteremtette maga körül, saját képére formálta egész környezetét.

          Lesújtott arccal, de mégis határozottan közölte a hírt:

- Sajnálom, önnek rosszindulatú csontdaganata van. 


Dr. H

Tévedés

Ahogy elérte a tinédzser kort, bizonyossá vált egy dolgot illetően. Nem sokkolta annyira a tudat, amennyire az talán normális lett volna, elfogadta, valahol meg is nyugtatta igazából. Érezte amúgy is mindig, hogy nincs minden a legnagyobb rendben, valami hibádzott. Nem hasonlított a szüleire. Csöppet sem.

Ők „hétköznapi”, mundán emberek voltak, akiknek az életben, sokszor mondogatta magában, a legnagyobb megvalósításuk az volt, hogy őt kinevelték. Mentesek voltak mindenféle izgalmas vonástól, apja napi nyolc órában dolgozott, anyja a háztartást vezette. Kirándulni nem jártak sehová, még az ő születése előtt sem. Műveletlenek voltak, könyvet nem olvastak, az újságból is csak a legprimitívebb híreket. Még alkoholizmus sem volt jellemző a családra, nagy ritkán  ha mégis bor került az asztalra, szülei nagyon hamar becsíptek, majd elvonultak aludni.

 Még egymással lefeküdni sem képzelte el őket soha.

Néha hallgatózott a hálószobájuk ajtaja előtt, éjszakánként, de mást sosem hallott, csak apja hortyogását és anyja fogcsikorgatását.

Aztán az iskolában elkezdett egyre fontosabb téma lenni a szex. Ő maga sosem szeretett beszélni erről, felvágni a többiek előtt a kétes tudással. De szöget ütöttek a fejébe a hetvenkedő mondatok („Az én apámnak akkora farka van, te...” vagy „a mútkor végignéztem, ahogy dugnak, aztán azok csöcsök, te...”). És ő is elkezdte figyelni a szüleit. De azok nem csináltak semmit. Aludtak.

Megpróbálta elképzelni őket, milyenek lehettek születése előtt. És nem tudott más képet a fejébe idézni, mint a mostanit. Ők mindig ilyenek lehettek. „De akkor hogy születtem én?”

15 éves korától kezdve meg volt győződve róla, hogy őt örökbefogadták. Ez minden megmagyarázott. Azt, hogy ő miért volt annyival jobb, okosabb, mint szülei. A jellegzetes nagy orr hiányát.  Azt hogy hogyan lehetséges (hacsak nem szeplőtelen fogantatás által – de Jézusnak azért nem érezte magát), hogy ő megszületett két ennyire aszexuális embertől. Egy idő után annyira elfogadta ezt, hogy ez volt a talizmán, ami a tartotta benne a lelket. Ő több lesz, mint az apja. Többre viszi. Ő valami nagyot fog alkotni. És ha nincs ott az a visszahúzó genetikai örökség (legalábbis nem az övé), akkor nincs is ok, amiért ez ne valósulhatna meg. Egyre jobban kezdett tanulni. Kipróbálta a különböző művészeteket, és rájött arra, hogy egy-két dologhoz van érzéke. Különösen a festészet vonzotta. 

Feltárult előtte az egész emberi történelem. „Ha nem az apám unalmas családfájáról származom, akkor akárki lehetett az elődöm”. Azt tanulta is még annak idején, hogy Dzsingisz Kán annyira kiterjedt pereputtyot hagyott maga után, hogy 1 százalék esélye volt rá, hogy ő is a leszármazottja legyen. S ha nem Dzsingisz Kán, hát valaki más, későbbi, földrajzilag is közelebbi uralkodó. Akár valamelyik német császár.

Kezdte magát felsőbbrendűnek érezni a környezeténél. „Ti mind tudjátok, kik a szüleitek. Kohn, te már most úgy nézel ki, mint apád, pedig az öreged már hetven éves.” És egy idő után, a körülötte lévők is felnéztek rá. Hiszen neki volt a legnagyobb esélye, hogy tényleg egy igazi császár leszármazottja legyen.

 Nem az apja, vagy az ő elődeinek az életét élte. Megtagadta őket. Elpusztította őket. Ha maradt is egy pár, az már nem volt lényeges.

Létrehozta a harmadik Birodalmat. Ő lett az új Császár.

Aztán egy napon, mikor tükörbe nézett, az apja arca nézett vissza rá.

Tévedett.

Mégsem fogadták örökbe.

Neki is pusztulnia kellett hát a többiekkel. 

R.

Round 4. - a miheztartás végett

Az e heti témánk TÉVEDÉS, üzeni bea, aki nincs gép-net közelben.

Jó munkákat :)