örök-undor

- kifizetted mindkét jegyet?

- …

kérdezte, de ő nem válaszolt. felültek a buszra, ketten. kifizette mindkét jegyet.

- a szemüveged nem hoztad?

- …

kérdezte, de ő nem válaszolt. mintha bólintott volna.

- gyere, ülj át ide mellém, tegyük szembe a csomagokat, jó?

- …

kérdezte, de ő nem válaszolt. átült, a csomagokat átpakolták. 

- s a telefonod?

- …

kérdezte, de ő nem válaszolt. a zsebében matatott, mutatta, hogy ott van.

- na jól van akkor.

- …

nem kérdezett többet. minek is? tudta: harminckét évvel ezelőtt rajtakapta. az undortól megnémult. 

(B.)

Kölyök

Furcsa, émelygő érzéssel ébredt. Mint azokon a napokon, amikor az előző esti, sorozatban leküldött szatmári szilvapálinka igyekezett felfelé a nyelőcsövén. –Ütős anyag ez cicám, vigyázni kell vele,- mondta Kölyök ilyenkor,- fizetségképp kaptam egy aprócska szívességért cserébe. Kölyök esetében sosem lehetett tudni pontosan mik is ezek a szívességek, vagy, hogy mikor van ideje ezeknek eleget tenni. Ő volt a sarki késdobáló állandó tartozéka. Senki nem emlékezett mikor kezdett odajárni, a kocsma folyton változó tulajdonosainak öröksége volt ő, kopott 70-es évekbeli bársony nadrágjával, zsírtól és izzadságtól megsárgult ingeivel együtt. Kölyök volt a város legtalányosabb figurája. Mindenki ismerte, de valójában senki nem tudta kicsoda, vagy, hogy mivel foglalkozik, ami, ahogy az a kisvárosokban általában lenni szokott, állandó találgatásoknak adott helyett.

A meghatározhatatlan forróság egyre fennebb kúszott, egyenesen a mellkasa irányába. Arra gondolt talán fel kéne állni és kitámolyogni valahogy a fürdőig, de mivel nem volt biztos benne, hogy ez sikerülhet, egyelőre inkább nem próbálkozott.   Bár fejben tudta mit kéne most tennie, mintha ez az egész testét lassan átjáró görcsös forróság elvágta volna az agyából végtagjaihoz küldött információk útját. Talán ha oldalra fordulna kicsit… kinyithatná a szemét és felmérhetné vajon akad-e az ágy mellett egy szabad folt, ahová nyugodt szívvel lehányhatna. Néhányan úgy tudják Kölyök régen ügyvéd volt, aki hírhedt bűnözőket mosott tisztára, de egy félresikerült tárgyalás után, melynek eredményeként védencét lecsukták, évekre nyoma veszett. Olykor ugyan látni vélték a tárgyalótermek vagy a bíróságok körül őgyelegni, de pontos információval senki nem tudott szolgálni hollétét illetőleg.

Az idő 10 óra 20 perc, búgott bele a csendbe a régi Nokia ébresztője. Úgy rémlett neki hallotta már ezt a hangot álmában is, és az a különös érzése támadt, hogy ennek valamiféleképpen köze lehet ehhez az émelygéshez. Megpróbálta felidézni magában az előző este eseményeit. Valamivel hat után jött el az irodából, majd betért egy éjjelnappaliba, miután egész nap megmagyarázhatatlan vágyat érzett a savanyú uborka után. Ettől az emlék-gondolattól a torka irányába kúszó forróság hirtelen turbó sebességre kapcsolt és érezte a szájüregébe bugyogó hányás ízét. Nem hányhat bele a saját képébe.

Kölyöknek hiányzott egy ujja a jobb kezéről. Többen állítják, hogy a híres maffiafőnök Pocok emberei vágták le, miután nem sikerült tisztáznia a bíróság előtt az egyik terjesztőjüket. Megint mások úgy tudják egy az Amazonasba tett kirándulása alkalmával harapta le egy hal, amelynek olyan apró és éles fogai vannak, mint egy fűrész. Ő maga sosem beszélt olyasmiről, amiről nem akart. Például politikáról, könyvekről, az időjárásról vagy saját magáról. Sosem cáfolta a személye köré szőtt legendák hitelét, de alá sem támasztotta őket. Leginkább a nőkről szeretett beszélni. Nőkről akiknek húsklopfolót, hagymát, távirányítót dugott bizonyos testnyílásaiba, és nőkről, akik húsklopfolót, hagymát, távirányítót vágtak időnként a fejéhez. Az ő szájából ezek a történetek is legalább olyan talányosnak és hihetetlennek hatottak, mint az alakját övező mendemondák.

Az idő 10 óra 30 perc. –Kussolj már!- megpróbálta bemérni a hang forrásának pontos helyét, de miután rájött, hogy az jóval kartávolságon kívül esik, hagyta, had búgjon még néhány másodpercig. A boltból egyenesen a lakás felé indult, miközben azt számolgatta mennyi idő is telhetett el az utolsó vérzése óta. Harmincnégy nap. Talán harmincöt. Mindenesetre valamivel több a megszokottnál. Mély levegőket kell venni. Kölyök is biztosan ezt ajánlaná. – Csak lélegezz mélyeket, cica. Meglátod pár perc és kutya bajod. Egyetemista kora óta ismerte Kölyköt. Egyszer fogadásból kért tőle három szál cigit. Ő meg egy egész csomag kék Luckyt nyomott a kezébe. Az volt élete első doboz cigarettája.

Azóta eltelt 5 év. Elvégezte az egyetemet, könyvelőként dolgozik egy kisvállalatnál, hetente kétszer szaladni megy a közeli parkba, cukor nélkül issza a teát és a kávét, és most minden valószínűség szerint terhes. Egy könnycsepp szaladt végig az arcán, egészen a szája széléig és ott összekeveredett a félig megemésztett uborka maradványaiból, gyomorsavból és ondóból álló sárgás sugárral. A kis gőzölgő tócsa szinte művészi pontossággal talált magának helyet egy kupac régi ügyirat, egy behorpadt műanyagflakon, és egy kikopott 70-es évekbeli bársonynadrág tetején.

Kolumbusz undora

Kolumbusz undora

„Te kivételes vagy! Meglásd, kisfiam, mész te még oda, ahová más emberfia nem tette még a lábát...”

Kristóf ezzel nőtt fel. Így hát elhatározta, hogy felfedező lesz.

Az iskolában azonban megtanulták: a Föld száz százaléka fel van fedezve. Kristóf vigasztalhatatlan volt egy ideig, hiszen élete álmától fosztották meg.

Aztán rájött, hogy nemcsak földrajzi értelemben lehet felfedezni dolgokat, ott van még számtalan tudomány és művészet felderítetlen területe. Kezdte az irodalommal. Gimnazista korára novellákat írt, verseket. A tanárai megdicsérték  tehetséges, csak épp mindig felhoztak egy-egy írót, akinek a műveire hasonlít az övé. Ő újat keresett. Próbálkozott regényt is írni, de azzal is ugyanígy járt, nem tudott olyant írni, hogy valamelyik mondat, szókapcsolat, stílus vagy mondat ne hasonlítson máséra. Pedig nem is olvasta azokat. Úgyhogy felhagyott az írással.

Elkezdett a tudomány iránt érdeklődni. Tanulmányozott, olvasott, kereste a felderítetlen részeket, de ahányszor azt hitte, hogy talált valamit, keményen utánaolvasva, dokumentálódva minden nagy ötlet és rejtély felmerült már másokban is.

Mindeközben hobbiból elkezdte olvasgatni a Guiness rekordok könyvét, és igyekezett valami teljesen új kísérlettel bekerülni. Hosszú évek gyakorlatával meg is tanult sok teljesen haszontalan dolgot, csak, hogy azokban ő legyen a legjobb: legtöbb golyóval zsonglőrködés, zsinórban sokszor meggyújtani egy gyújtót és hasonlók. Ám mikor megdöntötte a rekordokat, nem érezte azt a kielégülést, amit keresett, elfogta az undor.  Azt érezte, hogy ezek teljesen fölösleges dolgok voltak, és fölösleges volt a rájuk fordított ideje is.  

Évtizedek tanulása, kutatása, írása és cselekvése után feladta a küzdelmet. Elfogadta a Földet olyannak, amilyen volt: teljesen felfedezettnek.

Aztán ötvenéves korában látott egy híradót, aminek egyik bejátszása adott neki egy ötletet, ami felébresztette benne a gyermeket. Ismét visszatért a tenni-akarása. Még egyszer, utoljára nekiveselkedett a munkának. Megszerezte az amerikai kiutazási vízumot. Elment Los Angelesbe, hogy egy olyan helyre tegye a lábát, ahová emberfia még nem.

A 2-es autópálya közepén reggel bukkant fel Kristóf. Felmászott a betonállványokon, és a száguldó autók között a folyamatos forgalom által ostromolt út közepéhez tartott. Ahogy megindult, minden száguldó autó rádudált, de csodálatos módon egyik sem ütötte el. Az út közepe felé tartott, ahol még senki sem szállt ki az autójából soha. Amikor elérte, kitárta a karjait, átérezte a felfedezés csodálatos örömét egy pillanatig, majd hagyta, hogy a társadalom árja elnyelje, széttépje.

Szerencsére nem vette észre az egyik ügyetlen útépítőmunkás megbetonosodott lábnyomát maga alatt.

holdsüllyedés

olyan merevek ezek az áthelyezett szekrények, tüdőszárny-ajtók és üres helységek mindenütt. az ágyam alá fekszem, hogy megijesszem a szörnyeket, melyeknek a fogaik helyén felhők vannak, néha villámlanak is, egyszer véletlen hallottam őket susogni, titkosak voltak, mint a széna alatt motozó rovarok, vagy az első hó idején a vágy, hogy most csókolni kéne, de a nincs-még-tavasz kendője beköti a szemeket és a szájat, talán bosszúvágyból vagy csak hirtelen felindulásból, és akkor ott fekszem az ágy alatt és megrémítem a szörnyeket, tudom, félnek tőlem vagy csak a paplan oltárának acélszagától félnek, bizonytalan ez, mint a viszonyulási lehetőségek, a beszédkezdeményezések két testvér között, akik évek óta nem találkoztak, csak mérföldkövek alá rejtett kis üzenetekkel jeleztek egymásnak, és amikor a szörnyek felriadnak és üvölteni kezdenek akkor összezsugorodik a ház, mint a világ, egy kulcstartónyi tudatosság, és tudom, hogy akkor majd ránézek és valami kialvatlan szentimentalizmusban kézbe kapom a reggeli szivacsholdat, belecsavarom a kávémba tejpor helyett és akkor minden helyre áll, a maga helyére, abba a biztos pontba, amit igazából egyikünk sem ismer még igazán. mindenütt fátyolok lesznek és kocogás. és tudom, hogy akkor majd megértem a viszonyt, ami akár két körülhatárolhatatlan testet is képes kifeszíteni és körzővel térképet rajzolni rájuk...

af.

bea-téma:

undor

Templomon kívül

Templomon kívül

*

Bekapcs.

-          Kezdhetjük?

-          Természetesen. A kis szerkentyűbe?

-          Igen, a diktafonnak ebbe a felébe kérném beszélni.

-          Erre miért van szükség?

-          A diktafonra?

-          Arra.

-          Hm. Igazabb, azt hiszem...? Hiszen ezt a beszélgetést minél valóságosabban akarom majd visszaadni.

-          Igazabb és valóságosabb, mintha csak magának mondanám, egyedül?

-          Úgy gondolom. Ez nem egy gyónás, nem egyedül nekem szól.

-          Szóval úgy gondolja a gyónás nem igaz?

-          Nos… az is lehet igaz. De azt hiszem, abban az esetben mégiscsak elsősorban magunk előtt vallunk be dolgokat. És semmit abból, amit másnak is bevallanánk. Más sosem fog ezekkel szembesíteni. Igaznak gondoljuk, de csak nekünk az.

-          Tehát ön kívülről várja az igazságot?

-          Valahol a külső és belső között. Kettőnk között. Én mondok valamit, ezt a tiszteletes úr hallja. És a kettőnk között valahol félúton születik meg az objektív igazság. Ami mindkettőnk szűrőjétől mentes.

-          Érdekes. Akkor hát nem gyónás, de igaz, és ezt segíti a herkentyű?

-          Úgy hiszem.

-          Úgy hiszi. Hm. Nos, rendben. Hol kezdjem?  

*

Már ötévesen rájött, hogy nem létezik a Mikulás. S ehhez nem kellett megtalálnia az eldugott ajándékokat, vagy lekapnia az óvodai Mikulás vattaszakállát. Egyszerű következtetések útján jutott el erre az eredményre. Nem látta a Mikulást, vagy az Angyalt, a Nyuszit. Írt nekik levelet, és kapott ajándékokat. Ennek alapján még hinnie kellett volna, de a szülei mégiscsak megfoghatóbbak voltak. Volt alkalmuk, lehetőségük elolvasni a levelet, megvenni az ajándékot neki. És nem is volt ezzel baj.

Szerette őket, szerették őt, örömet akartak szerezni neki. Nem is értette, miért kellett egy köztes, fiktív alakra ruházni ezt. Az ajándék jó, örülünk neki. Miért ne köszönjük meg szeretetünkkel annak, akitől ténylegesen kaptuk.

Majdnem elszégyellte magát, amikor rájött minderre. Nem merte bevallani senkinek, hogy tudja. Inkább fenntartotta a színjátékot a szülei kedvéért. Aztán hétévesen, mikor már osztálytársaitól is hallotta, hogy ők is tudják, normálisnak érezte és bevallotta. Először nagymamájának, és megkérte, hogy adja tovább az információt. Karácsonykor nem kellett többé az Angyal jöjjön.

*

 - Hát akkor kezdjük egy egyszerű kérdéssel: hogyan lett önből pap?

 - Ez a kérdés minden, csak nem egyszerű – mosolyodik el a pap. – Nagyon sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy én ezt a hivatást válasszam.

 -  Nem volt könnyű döntés?

 - Mikor odakerültem, már szinte az egyetlen ésszerű és helyes döntés volt.

 - Odakerült? Ez pontosan mikor volt?

 - A háború után. Addigra fel is szabadult egy kicsit az élet, még ha nekünk, magyaroknak, kevésbé is tűnt annak. De azért egy emberibb, kiszámíthatóbb környezet volt a háború kaotikus időszaka után. Akkor, 1946-ban döntöttem úgy, hogy a teológián kezdem el a tanulmányaimat. Innentől pedig egyenes út vezetett a papsághoz.

 - No, látja atyám, engem ez is érdekel.

 - Micsoda?

 - Hogy ön szerint miért volt ennyire egyenes az út? Tényleg egyetlen pillanatra sem bizonytalanodott el? Elméleti teológus képzés és cölibátus? Nekem ez elég nagy ugrásnak tűnik.

 - Szerintem sokkal fontosabb és nagyobb volt a döntés, ami a teológia felé irányított.

 - Rendben, akkor mi vezette oda?

 - Nem érzem őszintének a kérdést.

 - Ön emelte ki ezt. Ha a másik kérdésre nem akar válaszolni, akkor válaszolhat erre is.

 - A kérdések az ön kezében vannak. A válaszok vannak az enyémben. Ez egy teljesen egészséges egyensúly.

 - De egy válasz megtagadása máris megbillentheti azt.

 - Úgy gondolja?

 - Nos, persze. Hiszen arra válaszol, amire akar. És ezzel tulajdonképpen ön irányítja az interjút, hiszen csak azt írhatom le, amit tényleg el is mondott.

 - Mióta kérdés, hogy ki irányítja az interjút? Nem a két fél egyenlőségéből kell kijönnie az igazságnak?

 - Mert a katolikus egyház pontosan így gondolkozott az évszázadok alatt.

Hallgatnak.

 - Már látom, mire megy ki ez.

*

Elkezdődött a gimnázium. Felnőttebbek a gyerekek. Már mindenki tud a Mikulásról. De a vallás óra kötelező.

Még egy dolog, amit nem tudott megérteni. Mindig eljárt órákra, templomba, jelentkezett, kívülről fújta a Bibliát (vagy legalábbis a tartalmát). De igazán sosem gondolkozott a hit kérdésein. Volt egy jó sztori, tetszett neki. Valahogy úgy, ahogy később a görög mitológiai történetek.

Azt is megértette, hogy miért lehetett erre szüksége az embereknek annak idején. De a gimnázium vége felé kezdett a fejébe szeget ütni: ha a katolikus hit olyan könnyen letudta a korábban évszázadokig, évezredekig fennállt és létre jogosult politeista vallásokat, miért ne lehetne a katolikus, keresztény hitet is épp olyan könnyen letudni? Hol van az önkritika a vallásból?

*

 - Mire megy ki?

 - Ön rajtam akarja leverni az egyház elleni érzéseit?

 - Nem erről van szó, atyám.

 - Hanem?

 - Vannak olyan kérdések, amelyeket fel szerettem volna tenni az egyház képviselőinek egész életemben.

 -  Ez viszont egy teológiai vita része, nem egy interjúé.

 - Én ezt nem így gondolom. Szerintem a személyes döntéseinkben nem lehetünk vakok a történelem iránt. Valahogy úgy képzelem, ha én kerültem volna ilyen helyzetbe, mindenképpen belegondoltam volna mindebbe. Szóval igenis személyes. Ha nem veszi számításba ezeket az ember, az is jellemzi őt.

 - Szóval ön szerint én nem számítottam bele?

 - Ezt nem mondtam. Ezt kérdem.

 - Úgy gondolja, struccpolitikával dolgozik a teológia-oktatás?

 - Valahogy ez jött le nekem abból, hogy ön „egyenes úton” jutott el a papságig a tanulóévek után.

 - A tisztességét kérdőjelezi meg?

 - Ne forgassa ki a szavaimat, kérem. Önt idéztem az „egyenes úton”-nal.

 - Igaz, igaz. Akkor visszatérve az eredeti kérdésre, belegondoltam. Próbáltam minden szempontot figyelembe venni. A történelmi hátteret, a mai helyzetet, az emberek szükségleteit. És az én szükségleteimet.

 - Szükségleteit? Testi szükségletei nem voltak?

 - Ehhez a kérdéshez is el kellett jutni, nem? – mosolygott a pap.  – Nos, igen, talán ez a része a papi életnek, ami a legtöbb ember számára érthetetlennek vagy (nemcsak manapság) megvalósíthatatlannak tűnik. Élet szex nélkül…

 - És megvalósítható?

 - Természetesen.

 - Őszintén tudja mondani, hogy sosem volt szexuális kapcsolata?

 - Igen.

 - Még… magával sem?

 - Az más.

 - Tehát volt?

 - Miért érdekli ez annyira? Nem bulvárlapba való kérdés ez?

 - Ne vicceljünk. Annyira része ez az emberiség életének. A fajfenntartás része. Miért volna ez bulvár-kérdés? Szóval…?

 - Hát annyira tudni akarja… ne higgye, hogy kitérek a válasz elől. Volt. Még fiatal fiúként.

 - Köszönöm. És akkor tulajdonképpen, hogy egyezteti ezt össze a cölibátussal?

 - Ohó – nevetett fel hangosan az atya. – Ennél jobb, finomabb kérdéseket várok magától. Tisztázzunk valamit: számomra a legfontosabbak a döntések. A teljes értékű, mindent, amit emberileg lehetséges, figyelembe vevő döntések. És az, hogy a cölibátus mellett döntök, később született meg, mint az előbb említett esemény.

 - Úgy gondolja egy új döntés vagy egy új élet eltörli a régit?

 - Ugyan már, kedvesem, szó sincs róla. Éppen arról van szó, hogy a döntésemben egyformán nagy szerep jutott a szexuális és a szellemi tapasztalatoknak.

 - Hogyan?

 - Kipróbáltam valamit, am nem hozott számomra semmi pótolhatatlant. A hit viszont igen.

 - Várjunk csak, döntés, vagy hit?

 - Na, végre! Ez az igazi kérdés – bólintott a pap elégedetten…

*

Megjött a háború. Vége lett a napi rutinnak. Nem volt korai kelés, iskolába menés. Volt örök életveszély.

A háború érkezése a fiatal fiú megszokott gondolkodási, fejlődési ritmusának is keresztbe tett. Nem lehetett már csak ülni naphosszat a mezőn, és az élet nagy dolgairól, a filozófiáról, az igazságról gondolkodni. Az életben maradáshoz szükséges cselekvés átvette a helyét a gondolatoknak. Mikor minden napod könnyen az utolsó lehet, nem azzal töltöd az idődet, hogy a Miértet boncolgatod.

Menekülés, hetekig vonaton élés, sumákolás a bakancsokért. Konfliktusok a magyar, majd az orosz katonákkal. Végül hazatérés. Haza, amiből nem sok maradt. Gazdaság széthordva, ház tető nélkül.

Viszont végre minden visszaállhatott a megszokott mederbe. Kisiklott életritmusok, gondolatok visszatértek a megfelelő sínpárokra. Iskola befejezése. És persze a döntés: munka vagy egyetem?

Viszonylag rövid idő alatt meghozta a döntését, mindig is jobban vonzódott a gondolkodáshoz, mint a cselekvéshez. Majd ezután meghozta a másik döntést is: ezentúl hinni fog. A háború elmúlt, de ha valamihez, hát ahhoz hozzászoktatta, hogy nem mindig van annyi időnk, amennyire számítunk.

*

 - Nem áll olyan messze a kettő egymástól.

 - Ezt hogy érti, atyám?

 - Nos, elsőre talán úgy tűnk, hogy két teljesen különböző dologról beszélünk, más az eredmény, a kiindulás. Én viszont azt hiszem, hogy csak azért gondoljuk annyira különbözőnek a kettőt, mert a döntés szót elhasználtuk. Nem igazán tudják az emberek manapság, mit jelent dönteni. Gyors világ, közhely, tudom, de ez van; és ez a gyors világ gyors döntéseket kér. Márpedig egy fontos döntés sosem lehet gyors. Éppen maga mondta, remekül, hogy mindent figyelembe kell venni, amit lehet. Racionálisan utánajárni mindennek, amit csak eléürnk, ha egy olyan nagy súlyú döntésről beszélünk, mint a karrierválasztás, a bejárandó életút.

 - De nem éppen az a lényege a hitnek, hogy mentes a rációtól, az érveléstől? Hogy feltétel és kérdések nélkül elfogadunk-e valamit?

 - Mentes a rációtól? Bizonyos értelemben igen. De pontosan emiatt a rációtól határozza meg magát. Ahol a ráció véget ér, ott kezdődik a hit. Most már érti? Ha utánajár mindennek, ami emberileg, agyilag lehetséges, oda fog kilyukadni, hogy rengeteg olyan van még, amit ésszel nem magyarázhatunk meg. A kérdés most már csak az lesz, hogy keresünk-e tovább? Lehet, természetesen. Ez már az embertől függ, hogy szeretné-e kérdésekkel körülvéve leélni az életét. Én nem akartam. Abban az életben egy perc nyugalom sincs, folyamatosan kutatni kell, keresni a választ, de még ha meg is kapjuk egyik-másik kérdésre, az csak további kérdéseket szül. Úgy hiszem, hogy nem a kérdések miatt vagyunk ezen a világon. Hiszen mi értelme lenne annak, lerakni valakit egy bolygóra, és azt mondani neki, hogy most hátralévő életedben gondolkozz azon, hogy miért vagy itt. És nem kapsz támpontokat! Nem-e azt mondanánk neki kívülállóként, hogy inkább derítse fel a helyet és utána éljen boldogan? Megvan itt minden, ami csak kellhet nekünk, csak meg kell keresni. És én ezt keresem, nem annak az okát, hogy miért vagyunk itt. Miért ne lenne elég az, hogy jó? Na de nagyon elmentünk egyfele. Kérdésére visszatérve: úgy döntöttem, felhagyok a kérdésekkel, nem keresem tovább a választ, ami úgysem lesz meg soha. Az nagyon könnyen átcsap cinizmusba, és az nekem nem kell. Eldöntöttem, hogy hiszek.

 - Értem.

 - Remek. Egyéb kérdések?

 - Nem, azt hiszem, megkaptam a válaszokat.

 - És hát nem ez a lényeg?