Templomon kívül
*
Bekapcs.
-
Kezdhetjük?
-
Természetesen.
A kis szerkentyűbe?
-
Igen,
a diktafonnak ebbe a felébe kérném beszélni.
-
Erre
miért van szükség?
-
A
diktafonra?
-
Arra.
-
Hm.
Igazabb, azt hiszem...? Hiszen ezt a beszélgetést minél valóságosabban akarom
majd visszaadni.
-
Igazabb
és valóságosabb, mintha csak magának mondanám, egyedül?
-
Úgy
gondolom. Ez nem egy gyónás, nem egyedül nekem szól.
-
Szóval
úgy gondolja a gyónás nem igaz?
-
Nos…
az is lehet igaz. De azt hiszem, abban az esetben mégiscsak elsősorban magunk
előtt vallunk be dolgokat. És semmit abból, amit másnak is bevallanánk. Más
sosem fog ezekkel szembesíteni. Igaznak gondoljuk, de csak nekünk az.
-
Tehát
ön kívülről várja az igazságot?
-
Valahol
a külső és belső között. Kettőnk között. Én mondok valamit, ezt a tiszteletes
úr hallja. És a kettőnk között valahol félúton születik meg az objektív
igazság. Ami mindkettőnk szűrőjétől mentes.
-
Érdekes.
Akkor hát nem gyónás, de igaz, és ezt segíti a herkentyű?
-
Úgy
hiszem.
-
Úgy
hiszi. Hm. Nos, rendben. Hol kezdjem?
*
Már ötévesen
rájött, hogy nem létezik a Mikulás. S ehhez nem kellett megtalálnia az eldugott
ajándékokat, vagy lekapnia az óvodai Mikulás vattaszakállát. Egyszerű
következtetések útján jutott el erre az eredményre. Nem látta a Mikulást, vagy
az Angyalt, a Nyuszit. Írt nekik levelet, és kapott ajándékokat. Ennek alapján
még hinnie kellett volna, de a szülei mégiscsak megfoghatóbbak voltak. Volt
alkalmuk, lehetőségük elolvasni a levelet, megvenni az ajándékot neki. És nem
is volt ezzel baj.
Szerette őket,
szerették őt, örömet akartak szerezni neki. Nem is értette, miért kellett egy
köztes, fiktív alakra ruházni ezt. Az ajándék jó, örülünk neki. Miért ne
köszönjük meg szeretetünkkel annak, akitől ténylegesen kaptuk.
Majdnem
elszégyellte magát, amikor rájött minderre. Nem merte bevallani senkinek, hogy
tudja. Inkább fenntartotta a színjátékot a szülei kedvéért. Aztán hétévesen,
mikor már osztálytársaitól is hallotta, hogy ők is tudják, normálisnak érezte
és bevallotta. Először nagymamájának, és megkérte, hogy adja tovább az
információt. Karácsonykor nem kellett többé az Angyal jöjjön.
*
- Hát akkor kezdjük egy egyszerű kérdéssel:
hogyan lett önből pap?
- Ez a kérdés minden, csak nem egyszerű –
mosolyodik el a pap. – Nagyon sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy én
ezt a hivatást válasszam.
- Nem
volt könnyű döntés?
- Mikor odakerültem, már szinte az egyetlen
ésszerű és helyes döntés volt.
- Odakerült? Ez pontosan mikor volt?
- A háború után. Addigra fel is szabadult egy
kicsit az élet, még ha nekünk, magyaroknak, kevésbé is tűnt annak. De azért egy
emberibb, kiszámíthatóbb környezet volt a háború kaotikus időszaka után. Akkor,
1946-ban döntöttem úgy, hogy a teológián kezdem el a tanulmányaimat. Innentől
pedig egyenes út vezetett a papsághoz.
- No, látja atyám, engem ez is érdekel.
- Micsoda?
- Hogy ön szerint miért volt ennyire egyenes
az út? Tényleg egyetlen pillanatra sem bizonytalanodott el? Elméleti teológus
képzés és cölibátus? Nekem ez elég nagy ugrásnak tűnik.
- Szerintem sokkal fontosabb és nagyobb volt a
döntés, ami a teológia felé irányított.
- Rendben, akkor mi vezette oda?
- Nem érzem őszintének a kérdést.
- Ön emelte ki ezt. Ha a másik kérdésre nem
akar válaszolni, akkor válaszolhat erre is.
- A kérdések az ön kezében vannak. A válaszok
vannak az enyémben. Ez egy teljesen egészséges egyensúly.
- De egy válasz megtagadása máris megbillentheti
azt.
- Úgy gondolja?
- Nos, persze. Hiszen arra válaszol, amire
akar. És ezzel tulajdonképpen ön irányítja az interjút, hiszen csak azt írhatom
le, amit tényleg el is mondott.
- Mióta kérdés, hogy ki irányítja az interjút?
Nem a két fél egyenlőségéből kell kijönnie az igazságnak?
- Mert a katolikus egyház pontosan így
gondolkozott az évszázadok alatt.
Hallgatnak.
- Már látom, mire megy ki ez.
*
Elkezdődött a
gimnázium. Felnőttebbek a gyerekek. Már mindenki tud a Mikulásról. De a vallás
óra kötelező.
Még egy dolog,
amit nem tudott megérteni. Mindig eljárt órákra, templomba, jelentkezett,
kívülről fújta a Bibliát (vagy legalábbis a tartalmát). De igazán sosem
gondolkozott a hit kérdésein. Volt egy jó sztori, tetszett neki. Valahogy úgy,
ahogy később a görög mitológiai történetek.
Azt is
megértette, hogy miért lehetett erre szüksége az embereknek annak idején. De a
gimnázium vége felé kezdett a fejébe szeget ütni: ha a katolikus hit olyan
könnyen letudta a korábban évszázadokig, évezredekig fennállt és létre jogosult
politeista vallásokat, miért ne lehetne a katolikus, keresztény hitet is épp
olyan könnyen letudni? Hol van az önkritika a vallásból?
*
- Mire megy ki?
- Ön rajtam akarja leverni az egyház elleni
érzéseit?
- Nem erről van szó, atyám.
- Hanem?
- Vannak olyan kérdések, amelyeket fel
szerettem volna tenni az egyház képviselőinek egész életemben.
- Ez
viszont egy teológiai vita része, nem egy interjúé.
- Én ezt nem így gondolom. Szerintem a
személyes döntéseinkben nem lehetünk vakok a történelem iránt. Valahogy úgy
képzelem, ha én kerültem volna ilyen helyzetbe, mindenképpen belegondoltam
volna mindebbe. Szóval igenis személyes. Ha nem veszi számításba ezeket az
ember, az is jellemzi őt.
- Szóval ön szerint én nem számítottam bele?
- Ezt nem mondtam. Ezt kérdem.
- Úgy gondolja, struccpolitikával dolgozik a
teológia-oktatás?
- Valahogy ez jött le nekem abból, hogy ön
„egyenes úton” jutott el a papságig a tanulóévek után.
- A tisztességét kérdőjelezi meg?
- Ne forgassa ki a szavaimat, kérem. Önt
idéztem az „egyenes úton”-nal.
- Igaz, igaz. Akkor visszatérve az eredeti
kérdésre, belegondoltam. Próbáltam minden szempontot figyelembe venni. A
történelmi hátteret, a mai helyzetet, az emberek szükségleteit. És az én
szükségleteimet.
- Szükségleteit? Testi szükségletei nem
voltak?
- Ehhez a kérdéshez is el kellett jutni, nem?
– mosolygott a pap. – Nos, igen, talán
ez a része a papi életnek, ami a legtöbb ember számára érthetetlennek vagy
(nemcsak manapság) megvalósíthatatlannak tűnik. Élet szex nélkül…
- És megvalósítható?
- Természetesen.
- Őszintén tudja mondani, hogy sosem volt
szexuális kapcsolata?
- Igen.
- Még… magával sem?
- Az más.
- Tehát volt?
- Miért érdekli ez annyira? Nem bulvárlapba
való kérdés ez?
- Ne vicceljünk. Annyira része ez az emberiség
életének. A fajfenntartás része. Miért volna ez bulvár-kérdés? Szóval…?
- Hát annyira tudni akarja… ne higgye, hogy
kitérek a válasz elől. Volt. Még fiatal fiúként.
- Köszönöm. És akkor tulajdonképpen, hogy
egyezteti ezt össze a cölibátussal?
- Ohó – nevetett fel hangosan az atya. – Ennél
jobb, finomabb kérdéseket várok magától. Tisztázzunk valamit: számomra a
legfontosabbak a döntések. A teljes értékű, mindent, amit emberileg lehetséges,
figyelembe vevő döntések. És az, hogy a cölibátus mellett döntök, később
született meg, mint az előbb említett esemény.
- Úgy gondolja egy új döntés vagy egy új élet
eltörli a régit?
- Ugyan már, kedvesem, szó sincs róla. Éppen
arról van szó, hogy a döntésemben egyformán nagy szerep jutott a szexuális és a
szellemi tapasztalatoknak.
- Hogyan?
- Kipróbáltam valamit, am nem hozott számomra
semmi pótolhatatlant. A hit viszont igen.
- Várjunk csak, döntés, vagy hit?
- Na, végre! Ez az igazi kérdés – bólintott a
pap elégedetten…
*
Megjött a háború.
Vége lett a napi rutinnak. Nem volt korai kelés, iskolába menés. Volt örök
életveszély.
A háború érkezése
a fiatal fiú megszokott gondolkodási, fejlődési ritmusának is keresztbe tett.
Nem lehetett már csak ülni naphosszat a mezőn, és az élet nagy dolgairól, a
filozófiáról, az igazságról gondolkodni. Az életben maradáshoz szükséges
cselekvés átvette a helyét a gondolatoknak. Mikor minden napod könnyen az
utolsó lehet, nem azzal töltöd az idődet, hogy a Miértet boncolgatod.
Menekülés,
hetekig vonaton élés, sumákolás a bakancsokért. Konfliktusok a magyar, majd az
orosz katonákkal. Végül hazatérés. Haza, amiből nem sok maradt. Gazdaság
széthordva, ház tető nélkül.
Viszont végre
minden visszaállhatott a megszokott mederbe. Kisiklott életritmusok, gondolatok
visszatértek a megfelelő sínpárokra. Iskola befejezése. És persze a döntés:
munka vagy egyetem?
Viszonylag rövid
idő alatt meghozta a döntését, mindig is jobban vonzódott a gondolkodáshoz,
mint a cselekvéshez. Majd ezután meghozta a másik döntést is: ezentúl hinni
fog. A háború elmúlt, de ha valamihez, hát ahhoz hozzászoktatta, hogy nem
mindig van annyi időnk, amennyire számítunk.
*
- Nem áll olyan messze a kettő egymástól.
- Ezt hogy érti, atyám?
- Nos, elsőre talán úgy tűnk, hogy két
teljesen különböző dologról beszélünk, más az eredmény, a
kiindulás. Én viszont azt hiszem, hogy csak azért gondoljuk annyira
különbözőnek a kettőt, mert a döntés szót elhasználtuk. Nem igazán tudják az
emberek manapság, mit jelent dönteni. Gyors világ, közhely, tudom, de ez van;
és ez a gyors világ gyors döntéseket kér. Márpedig egy fontos döntés sosem
lehet gyors. Éppen maga mondta, remekül, hogy mindent figyelembe kell venni,
amit lehet. Racionálisan utánajárni mindennek, amit csak eléürnk, ha egy olyan
nagy súlyú döntésről beszélünk, mint a karrierválasztás, a bejárandó életút.
- De nem éppen az a lényege a hitnek, hogy
mentes a rációtól, az érveléstől? Hogy feltétel és kérdések nélkül elfogadunk-e
valamit?
- Mentes a rációtól? Bizonyos értelemben igen.
De pontosan emiatt a rációtól határozza meg magát. Ahol a ráció véget ér, ott
kezdődik a hit. Most már érti? Ha utánajár mindennek, ami emberileg, agyilag
lehetséges, oda fog kilyukadni, hogy rengeteg olyan van még, amit ésszel nem
magyarázhatunk meg. A kérdés most már csak az lesz, hogy keresünk-e tovább?
Lehet, természetesen. Ez már az embertől függ, hogy szeretné-e kérdésekkel
körülvéve leélni az életét. Én nem akartam. Abban az életben egy perc nyugalom
sincs, folyamatosan kutatni kell, keresni a választ, de még ha meg is kapjuk
egyik-másik kérdésre, az csak további kérdéseket szül. Úgy hiszem, hogy nem a
kérdések miatt vagyunk ezen a világon. Hiszen mi értelme lenne annak, lerakni
valakit egy bolygóra, és azt mondani neki, hogy most hátralévő életedben
gondolkozz azon, hogy miért vagy itt. És nem kapsz támpontokat! Nem-e azt
mondanánk neki kívülállóként, hogy inkább derítse fel a helyet és utána éljen
boldogan? Megvan itt minden, ami csak kellhet nekünk, csak meg kell keresni. És
én ezt keresem, nem annak az okát, hogy miért vagyunk itt. Miért ne lenne elég
az, hogy jó? Na de nagyon elmentünk egyfele. Kérdésére visszatérve: úgy
döntöttem, felhagyok a kérdésekkel, nem keresem tovább a választ, ami úgysem
lesz meg soha. Az nagyon könnyen átcsap cinizmusba, és az nekem nem kell.
Eldöntöttem, hogy hiszek.
- Értem.
- Remek. Egyéb kérdések?
- Nem, azt hiszem, megkaptam a válaszokat.
- És hát nem ez a lényeg?