Elég!

Évek óta figyelem apámat. Tavasszal mindig elérkezik az az egy hét, mikor nem érdekli más, csak a bárány.

–        Megvan a bárány! – jelenti be hősiesen anyámnak.

–        Honnan?

–        Ne törődj, el van intézve.

Anyám törődik, persze, ki tudja, kinek kell meghálálni – és mivel. Apámat ez ilyenkor már nem érdekli, eljön mindig az az este, mikor kiteríti az állat testét a konyhaasztalra, és egy baltával – amit egész évben kizárólag ekkor használ – darabokra hasítja. Ezeket aztán megfelelő távolságra helyezi egymástól, véres kezével letörli homlokát, mintha leizzadt volna, és csak ennyit mond:

–        Na.

Kevés szünet után kiválasztja a tölteni való darabot, megkérdi anyámat, tavaly mi is hiányzott a töltelékből, és hogy idén vett-e. Ő pedig vett, hogyne, tudta, hogy jön a bárány, és eszébe jutott apám tavalyi fintorgása is. Én nem szeretem a bárányt, se töltelékkel, se anélkül, értetlenül figyelem ezt a felhajtást, és azt, hogy apámnak valamiért mindig bárány kell tavasszal. Nem ismerem a bárányok életritmusát sem, de nem hiszem, hogy bizonyos zöldségekéhez hasonlítana abban, hogy mindig tavasszal kell őket levágni, mert akkor érik el tápanyagtartalmuk maximumát. Lennie kell itt valami másnak, és már nem félek szembeállni apámmal legközelebb, még ha baltát is tart majd véres kezében: felnőttem a családi titkokhoz, apa, ne játsszunk tovább, ki vele, mi van itt a háttérben, amiről még nem tudok?

g.

apas-pit más

szem-telen üregéből

német vonat bizanyságot termel.

feltámadni hús-vétek;

újraépíthetetlen vég-vár.

milyen csonka ma a tanú,

milyen mi a hold,

és milyen letört az ostya…

videokazetta matt retináján

jelenvolt;

mi nem volt jelen?

bálna-búgású fénymásoló

örök-

sége, hogy képmás lettem

máské(p)pen.

a tű kör-szemében

szaggatott-vonal-ipsét látok;

szorongok.

puha radír-cirógatásra ítélt

jel-én-vagyok?

apa-hold  

és fantazma anyák

hályog-szemüvegén át

a-hogyan:

öntözők felnyújtott

orrmánya: hús-vétó,

és végentúli anyagnyugo-

dalom

                           senkiházy a.

gondolatok a keresztfán

nem is fáj ez annyira, nem olyan kegyetlen ez, állunk itt mi, mint valami háromkirályok, vagy miaszösz, mennyien eljöttek, szép azért, szép, vajon ebből mennyi értem, mert ugye én a legfontosabb, mint mindig, habár ez most az én pillanatom, szóval jogos, hogy én a középpontban, mennyien sírnak, szomorúak, mintha engem sajnálnának, pedig ilyenkor mindenki csak magát, csakis saját maga miatt, ezért lesz a kenyérnek más íze, szép kis teremtés ez, annyian vannak itt, mint a létezés, milyen sokat is jöttünk, de hát azért ezek boldogok legalább, csak a legyeket hajtaná el valaki, azok a kurva legyek, bár ők is csak maguknak akarnak jót, mint itt mindenki, helyet cserélhetnék veled is, meg veled is, ugye, szépek vagyunk mind, nem hiába lettünk sárból és anyából, látszik ez, humuszból, szennyből, szarból, rovarokból, baktériumokból lettünk összegyúrva, tökéletes szimbiózis ez, és valahányszor megindulunk, saját magunkra taposunk megint, vagy az őseinkre. utódainkra, senkikre, mindenkikre, végül is mindegy már ennek, ahogy nekem is, csak egy kis vizet adnának, a szentségit, hogy kapar a torkam, hát érdemlem én ezt, isten, vagy ki vagy, már nincs más, érzem, ahogy az idő körém tömörül, a karám a körmömre ég, egészen csonkig, de jó ez így, minden érthető, csak én nem, mennyi tagadószó, vagy nem, már nem tudom, mert mit is tudok, találjuk fel a tudatalattjárót, emlékszem, mondtam egyszer, vagy mondta más, olyan mindegy már, ha kimondtam, akkor az enyém, tudod, így rabolom ki a szótárakat, fosztóképző, mondták rám, de hát mondják, ezzel teremtenek, lőn, a hatodik napon berúgott, tudod, ezt mondják és, hogy sok hülyeséget művelt, igen, korrektúra nincs, de ne félj, nem csorbulnak ki a kések sosem, rozsdáskarddal is lehet döfni, verssort hasítani a hátból, a szövegistent keresztrímre feszítik, mert áldozatot hozni kell, hát én hozom, hozom, minden vasárnap kehelyből és ostyából eszem a fagyit. holnapután, ugye, holnapután... hát köszönöm.


af. 

A szajha most egyedül ébredt. Néhány napja már nem volt idegen illatokkal tele az ágy. A legutóbbi lepedőgyűrős, vért izzadó éjszaka emlékét még őrizték ugyan a tárgyak, de belőle kihalt már minden áruló nyakbacsókolás. Egy vacsora emlékei. A poharakban felejtett bor és a maradékok édeskés, rothadó szaga kezdte lassan teljesen áthatni a szobát. Aznap éjjel utoljára osztotta szét magát közöttük... ez az én testem... Ha mozdult, tompa fájdalmat érzett az oldalában. Erre még emlékszik. Mélyen valahová a szív alá. A durvaság sosem volt az esete, de most, nem tehetett róla valahogy mégis így alakult. Ő meg hagyta. Neki, egyedül neki nem áll jogában szót emelni ellene. Legyen meg, ha egyszer meg kell lennie. Az anyjára gondolt, tudta, fájna neki őt így látnia. Megalázva, kikötözve, nyüszítve, mint egy állatot. Imádkozni próbált, hátha hamarabb vége lesz. A plafont bámulta. Ilyenkor valaki szemébe nézni a legnagyobb kín lenne mind közül. Ha vállalta, hát meg kell lennie. Szeresd felebarátodat. Gondolattal, szóval, cselekedettel... ezt az egyet senki nem róhatja fel neki. Izzadva, nyögve jutni el a csúcsig, ez a test Golgotája. Harmadnapra úgyis mindig feltámadunk.

O.E.

Vers

Megromlott házasság

Ádám volt ő, s Évája lett Ez,

Teremtve ekképpen:

Megkapott mindent; mindene volt Ez,

Bősége töményen

Megcsalta Ez őt, hazudott neki

Éjjel, nappal tán

Észre sem vette, vagy feltűnt neki

S elnézte bocsájtván?

A házasság rossz volt, Ez válni akart

S tartani birtokát

Ő fiát küldte, ki nagy port kavart

Békítve asszonyát

Megölte sajátját, Ez gyilkos lett hát

Ember veszedelmes!

Buta egy Isten ez, még mindig megbocsájt

Vagy csupán szerelmes

                                    Dr.H

hát felszegezték oda, tudták, hogy ez lesz, de nem aggódtak túlságosan. ha tényleg isten fia, akkor leszáll onnan, vagy majd történik valami csoda, talán feltámad.
maghalt. miután kihűlt a teste, lándzsával sebezték meg oldalát. levették a keresztről, bebalzsamozták és sziklasírba helyezték.

később ugyan azok álltak a kővel eltorlaszolt sír előtt, akik a keresztnél is. talán még többen is voltak, nem tudom. ordibáltak, csúfolódtak, sírtak, táncoltak, imádkoztak: várták a feltámadást. első nap, második, harmadik. semmi sem történt. sokáig próbálták elmozdítani a követ, de nem sikerült.

néhány percig vártak még, majd fáradtan megvonták vállukat és hazamentek. aznap ebédre bárányhúst ettek. 

(B.)

Huss, vért!

Az úgy vót, hogy annak idején, egyik Húsvétkor a székelyek kimentek a magyarokhoz. Vendégségbe.
A magyarok biz fogadkoztak, hogy megvendégelik a székely atyafiakat.  Este elékerültek a jó magyar fehérborok, aztán egy kis gyümölcspálinkával elnyomtatták a nehéz nedűket. Másnapra megígérték, hogy biz, itten disznyót vágnak majd, s aztán reggeli abból lesz.
Rántott vér. Hagymával.
A székelyek szájában összefutott a nyál es. Náluk biz nem volt sok disznyóvágás manapság, húshagyás időszaka is volt, ritkás volt a pénz, s így aztán rántott vér sem gyakran került az asztalra.
No hát kukorékolt a kakas, felkeltek a böllérek, s a székelyek es, mert hát meg akarták nézni azért, hogy errefelé hogy is vágják a malacot.
Kieresztik az istállóból a jó százötvenkilós, tömpe orrú atyafit, hagyják, hadd fussa meg az utolsó köreit. Aztán felteszik egy tönkre, a böllér neki, nosza, bele a torkába a disznóölő kést. Hát nézik a székelyek, nincs tál a disznó alatt. Mielőtt annyit mondhattak volna "nono", látják, hogy a böllér elereszti a disznót, az még fut körbe-körbe az udvaron, lyukas nyakkal, spriccelve mindenfelé a drága nedűt. "Hát mégsem az utolsót futotta az elébb. Az csak bemelegítés vót" - gondolják magukban a székelyek. Közben pedig savanyú képpel szemlélik, ahogy minden az udvaron csupa vér lesz, de az egy tál, ami kéne, az biz, csontszáraz.
Ennyit bírtak ki szegény emberek, elszontyolodva ültek le a reggelizőasztalhoz, várva a vértelen fröstököt. "Hagyma tán akad majd legalább" -  gondolják.
Hát egy óra múlva szolgálják fel nagy büszkén a magyarok a reggelit.
Rántott vért. Hagymával.
S nem értik a mai napig sem a magyarok, hogy a székelyek miért nem ettek semmit azon a Húsvét reggelen.

R.

Gondolom mindenki karácsonyi hangulatban, végre legitimen. Tehát az eheti téma természetesen:

Húsvét.

Fel, fel.

R.

mert mindig kell történnie valaminek, kell a dráma, a lélegzet-visszaszorítás. emlékeink szerint a papírsárkányokat mindig elrontja a szél vagy ellopja a szomszéd kisfiú, a kerámia-korsók előbb-utóbb eltörnek, a bútorokat pedig ellepi a por, tönkremennek költözéskor, elégnek a tűzvészben. nem lehet, hogy egyszer, legalább egyszer (de tényleg) felhőtlenül eregessük a sárkányainkat, vigyázzunk a korsóinkra, rendeltetésük szerint használjuk a szekrényeinket? gyertek na, úgy szeretném.

ha azt írom, hogy este kinyitom a szekrényemet, előveszem a második polcról a zöld ruhámat – nem mintha nem érnék fennebb, de ez a zöld a kedvencem –, majd felhúzom a szandálomat, kimegyek a dombtetőre, ahol nincs naplemente, sőt, még piros pipacsok sincsenek, magammal viszem a sárkányomat, eregetni kezdem, de aztán elég hamar megunom, mert valljuk be, nem is olyan izgalmas (persze, elég későn vallom be én is magamnak, ezért körülbelül öt perccel tovább játszadozom, de aztán elég legyen), majd hazamegyek, nem történik semmi különös az úton, nem jut eszembe egyik régi szerelmem sem, nem tör rám nosztalgikus érzés, anyám nem szid meg, hogy miért ilyen későn, nem veszünk össze, még nem is vitatkozunk, mert már nincs is anyám, szóval nem is dobja neki a magam után becsapott ajtónak azt a kerámia-korsót, amit az apjától örökölt és nem mellesleg az volt a kedvence, én nem mászom be a szekrénybe sírni, és nem is gondolok arra, hogy milyen kegyetlen a világ, nem akarok kimenekülni belőle, nem akarom megváltoztatni, mert nem rontotta el a sárkányomat a szél, nem törött el a korsó, és nem ment tönkre a szekrény, ha ezt írom – el sem hiszitek nekem.

(B.)

levélvázlat (Atyámhoz)

- kézirat -

dönthessek én, azt szeretném.

hogy igazat mondok-e neked. mondok-e.

akarom-e hallani még a konyhai szék műanyag-recsegését

éjszaka az alkoholtól kiégetett test alatt.

hiszek-e a főműsoridős igazságodnak.

elmagyarázom-e, miért nem.

sajnállak-e most, hogy olyan mitsemsejtőn merülsz

álomba a tegnap este homályos emlékét,

a vaddisznó húsának ízét őrző

- és a muszáj-köszönetet intézményesítő -

kerámiád mellett.

(itt kieg.: papírsárkány -> füstölő -> kilépés-asszociáció)

...

végére!!!: mikor végzem ma

-gammal.

g.

Egy különös mosoly

       Végre eljött a nagy nap! Már két hete nem bírt rendesen aludni: mindennapi altató adagját félrerakta erre a különösen szellős, de napos, téli vasárnap délutánra, amikor végre véget vethet saját életének.

Fél éve egyedül élt már saját házában, férje halála óta ő is csak utána kívánkozik, egy hónapja arra is rájött, hogyan fog mellé feküdni a sírba. Mindennapjait a pokróc alatt töltötte,  kedvenc  barna fotelében, ami már nem jelentett számára semmit,  csupán egy váróterem volt,  ahol egyik napot végigszenvedte a másik után, alig kimászva napi egy-kétszer a legszükségesebb dolgokat elvégezni,  gondosan gyűjtögetve az asszisztens nő által hozott napi altatópirulát.  Nem akart öregotthonba menni, rég nem látott fia javaslata ellenére nem ment önszántából elfekvőbe.

       Ma végre összegyűlt annyi pirula,  ami szerinte már elég ahhoz, hogy végleges álmába röpítse őt, férje után, vagy a végső megsemmisülésbe, már egy ideje nem is érdekelte melyik lesz a végállomás.

Az asszisztens nő délután érkezett, mint ahogyan szokott, le tette a napi gyógyszereket a kis asztalra a fotel mellé, megvizsgálta , majd futva távozott is, nem bírt az öregasszony körül lenni, érezte, hogy meg akar már halni, fojtogatta ez a lehangoltság.

        A sok tabletta közül kiválasztotta a kéket, tudta, hogy az az altató, hiszen egyszer megkérdezte az ápolónőt, a többire már nem volt szüksége, nem nyúlt hozzájuk. Elővette a gondosan gyűjtögetett többi kék pirulát, amit hosszú és fájdalmas álmatlan éjszakák árán spórolt meg, aztán az egészet a vízbe tördelte bele. Zavaros lett a tiszta víz, gondosan elkevergette az ezüstkanállal, majd egy húzásra az egészet leöntötte a torkán. Édeskés íze volt,  nagyon jól esett neki, érezte, hogy jön a megkönnyebbülés, behunyta a szemét és hagyta, hogy az álom ráboruljon,  a sötétség körülölelje, és a halál gyengéd mozdulatokkal kiemelje a fotelból, a karjaiba vegye és hangtalanul távozzon vele, az örök messzeségbe....puff.

       Különösen szeles és hideg téli nap volt, Anna szüleinek nem volt kedvük kimenni  fagyoskodni ilyen időben, de Anna bizony nem tágított. Mindenképp ott akart lenni  a már szokássá vált rendezvényen, melyen minden kicsi első osztályos egy papírsárkányhoz fűzve a levegőbe engedi karácsonyi jókívánságait. Egész nap azon gondolkodott mit írjon a kis papírkára, melyet majd szélnek ereszt. Végül hosszú gondolkodás után megkérdezte édesanyját, aki kedvetlenül és nem nagyon oda figyelve csak annyit mondott: „Éljünk boldogan!”.  Anna nagyon örült a kis, frappáns felszólításnak, így gyorsan, de mégis szép, gondos nagybetűkkel odafestette a papírra: „Éljünk boldogan!  Sándori Anna, első osztályos tanuló, 2009”.

      Késve érkeztek az iskolához, már mindenki az udvaron állt és engedte fel a maga papírsárkányát, így Anna is sietve felengedte az övét meggyőződve arról, hogy a kis papír darabka szorosan oda legyen erősítve a sárkány törzséhez.

     Hamar felkapta a szél a papírsárkányokat, köztük ott repült az Annáé is, vékony fatörzsön egy régi, szétszaggatott, élénk piros ruha keresztre feszítve. Egyedül kellett elkészítenie, csak ennyire futotta, mégis az övét vitte legmagasabbra szél. Hazafele menve azon ábrándozott, hogyan találja meg egy szép fiatal legény az ő sárkányát, elolvassa majd rajta az írását és egyből bele szeret Annába. Több éven át keresni fogja őt,  ami alatt Annából is szép szál leány cseperedik, majd összeházasodnak és boldogan fognak élni, ahogy azt a kis papírdarabkára írt pár szó megjósolta.

      Szállt is az élénk színű papírsárkány, egészen egy szomszéd faluig elrepült,  mintha csak szárnyai lettek volna. A falu felett megtorpant, körülnézett, majd egy lepattant , öreg kis házat szemelt ki magának, és feléje vette az irányt. A ház kívülről lakatlannak tűnt, a papírsárkány körberepülte, majd az egyik betört ablakon át besurrant egyenesen egy takaros kis előszobába, ahol, mivel nem vigyázott, egyenesen egy bútor tetején lévő, gondatlanul otthagyott kerámia korsónak ütközött mellyel együtt a földre zuhant nagy ricsajt keltve a házban...puff!

      
        Hirtelen tágra nyíltak a szemei, éberebb volt, mint valaha.  A nagy puffanás teljesen kizökkentette nyugodt állapotából: „ ki lehet az, hisz már fél éve nem jár erre csak egy asszisztens nő, és ő már rég elment?” . Fájdalmas ízületein úrrá lett a kíváncsiság, szinte fiatalos mozdulatokkal pattant ki a foteléből, takaróját maga köré csavarva. A kezdeti löket ellenére csak lassan bírt kicsoszogni a nagyszobába, ahol meglátta a törött kerámiát, és egy élénk színű piros posztót valami fadarabok köré csavargatva. Mindezek mellett egy kicsi papírka is ott volt, melyet nem tudott kiolvasni gyenge szemeivel. Lehajolt, de mivel ez jelentős fájdalmat okozott neki, odarogyott a törmelék mellé, egészen lehasalt a földre és maga elé vette a kis papírfecnit: Éljünk boldogan!  Sándori Anna, első osztályos tanuló, 2009”

       Könny gyűlt a szemébe „ez a kis ártatlan lányka: mennyi naivitás, mennyi jóindulat lehet benne. Vajon honnan jöhetett, merről fújhatta ide a szél ezt a kicsi papírdarabkát. ” Fel akart állni, hogy kinézzen az ablakon, körültekintsen  nem-e a közelben játszanak valahol a gyerekek.  Izmai nem mozdultak, mint valami nehéz dunyha úgy zuhant rá az álmosság és a fáradság egyszerre. Teljesen elfeledkezett a bánatáról, a két heti szenvedéséről, sőt arról is, hogy az imént két heti altatóadagját öntötte magába, megrémült.  
       Most újra eszébe jutott mindez, de már nem akart meghalni, már nem akart megsemmisülni: élni akart, mosolyogni, újra kislány lenni, nevetgélni ábrándozni. Próbált erőt gyűjteni, hogy felálljon, segítséget hívjon, életben maradjon, de érezte ahogy testében szétterjed a kábító gyógyszer, érezte ahogy a végtagjaira egyre nagyobb súly nehezedik, már alig bír mozdulni, agya tompul, látása homályosodik.  „Élni, élni, élni csak élni”... „Hol is vagyok, miért is fekszem itt”... „Csak élni és élénk piros ruhában táncolni” ... „Mennyire szeretek táncolni, most is épp Zoltánnal járjuk a tangót, mindenki csak minket bámul” ... „Törött kerámia... éljünk boldogan... csak még 5 percet, csak még 10-et” ...  „Kiáltani... hangosat... pirosat !”...csend. Utolsó mozdulataival egy a közelben fekvő tollal, félig már öntudatán kívül, kihúzta a papírdarabon lévő írást, csak annyit hagyott rajta, hogy „Éljünk”. Utolsó perceiben férjével eltöltött fiatal évei jutottak eszébe, tangós szereplései, legboldogabb percei. 
       Hatalmas mosollyal megmerevedve az arcán találta meg másnap az ápolónő,  holtan. Sosem értette meg, hogy ez a depresszív, egész nap búsuló és csendesen szenvedő asszony, hogyan múlhat ki ekkora vigyorral a száján; örök rejtély maradt. 

Dr.H

az igazságok természetéről

Emlékszem az első égetett alkotásomra. Zöldre festettem és gyűrűtartónak neveztem el. Emlékszem anyám arcára. Ezt is elsüllyesztettük szépen valami barnaszagú bútorszörny mélyére. (Lassan elnyelik a gyerekkoromat a tárgyak. Tejfogak, pirospontok,sárkányeregetések, égetett agyagfigurák) Ugyanaz az arc, jónéhány évvel később. Anyám ki nem égetett munkái a földön, szódás vízben áznak, együtt törölgetjük az elárasztott előszobát. (Megtanulni a mosógépet, a vásárlást, a bankokat,a számlakifizetést, a nem zöldrefestett tárgyak dícséretét). A tudás cserépdarabkáiról beszélünk egy másik városban egy másik anyával és én hirtelen érteni vélem a foucaulti filozófiát. (Oidipusi ödipuszi.) Az információ mindig részleges. A történetek feldarabolódtak, meghaltak a narratívák. A szubjektív tapasztalás pedig fabatkát sem ér. Nincs igazságértéke már semminek. Sem a gyerekkor tejfogszagú emlékeinek, sem az elért célok pillanatnyiságának, sem a művészet önmagába visszakanyarodó nyálverésének.

O.E.

székek kacaj-üressége vissz-

hangzik a ház-színben,

melyben szuszogó ágyon

felbugyog

anyag-álmom.

gyurmaszemekkel nézek:

senki sem ás,

helyükön a csillagok.

papírnak

sárkány-árnyéka alatt

kő gúnyolódik

sánta ollón,

mely kicsorbult, éles

lábával végigkarcolja

olaj-szivárványát

az aszfaltnak.

öreg, tüdő-

mélyig sercegő cigaretta

kihúnyni döcög;

lihegő féreg-orsó,

hideg-piros tömegkoporsó,

kerámia-korsó.

leül a gyurmakatona

a szemét-

domb tövébe

és hallgatja, ahogyan

egy görbehátú gramofon

rekedtes hangjára

állkapcsaikkal csapkodnak

óangolul vitatkozó szekrények.

nem szoptatja már

kávéval apró csészéit

utcárakerült kannamama.

elsétált egy hústorony.

szaglás nélkül

érezte minden

az élő rothadását.

hirtelen a konyhában.

karcsú, szőke fényű

lámpa libegett be.

a csap levet engedett,

azzal próbáltam lemosni

a matéria-nosztalgiát.

-jhaj, persze te vagy!

a te szemeidben élő,

a tükörében csak gy...?

egy régi sort

fejezhetnék így be:

mi az anyag?

divatjamúlt ember

                   senkiházy a.

Papírsárkány

Tornyos régi kúria leégett, kormos romja, magas ablakok nyomai. Hosszú behajtó. Autó fordul a be a házhoz vezető útra, kerekei alatt csikorognak a kavicsok. Gondozatlan kert, fasor mellett halad végig a kétszemélyes Ford, francia rendszámmal. Tibor szenvtelen arccal markolja a kormányt. Mellette Ági kikerekedett szemmel kapkodja a fejét jobbról-balra.

-          Jézusom, mekkora volt ez a ház! Meg a kert, fákkal, gyeppel. Még egy hinta is van ott a két fa között! Ez a hely eszméletlen!– lelkendezik - Nem is értem, drágám, hogy miért nem látogattuk meg hamarabb a szüleidet, mikor még a ház is állt.

-          Tudod, hogy nem éppen a legjobb kapcsolatot ápoltam velük az elmúlt 15 évben. – morogja Tibor.

-          Mikor is jöttél el otthonról?

-          16 voltam.

-          És miért?

-          Tipikus történet. Röviden: apámmal két kakas voltunk egy szemétdombon. Fiatalkori tudattalan ödipális szindróma. Viszonzatlan szerelemmel. Aztán elszöktem.

Hallgatnak egy sort, közben közelednek a házhoz.

-            Anyám hagyta. Tudták, hova szöktem, de nem jöttek utánam. Mindig is jobban ragaszkodott apámhoz, akit ő választott, mint hozzám, aki csak véletlenül jöttem, belerondítva megszokott kis életükbe.

-          Mivel foglalkoztak? – kérdi Ági.

-          Apám egyetemi professzor volt, anyám pedig a házicselédje. Istenítette az öreget, a lába nyomát is megcsókolta. – mondja Tibor.

Leparkol a bejárat előtt, a kocsit leállítja. Felnéz a házra, aztán mielőtt kiszállna, elővesz a zakózsebéből egy csomag cigit, szájába vesz egy szálat, meggyújtja. Az ajtót kicsit kinyitja, kiteszi a lábát, és hátradől az autó ülésén. Ági várakozva néz rá, nem akarja megzavarni, most, mikor végre hajlandó beszélni a szüleiről.

Tibor szív két mélyet a Marlborójából, aztán folytatja.

-          Anyám korán észrevette, hogy nem apámra ütöttem. Hanem rá. Ezt nem tudta elviselni, utálta magát. Nem örököltem apám hidegségét, távolságtartását. Sem pedig a filozófia iránti szenvedélyét. Kiskorom óta vaskos könyvek vettek körül. Esténként Hamupipőke helyett Arisztotelész és Platón „kalandjait” hallgattam. Minden vasárnap kötelező olvasásnap apám könyvtárában. Apám íróasztalával szembe betoltak nekem egy saját, kisméretű mahagóniból készült, vaskos bútordarabot. 14 éves koromtól recenziókat kellett írnom az olvasottakból.

Megáll a beszédben, lepöccinti a leégett hamut, beleszív a cigibe. Közben előretekint, majdnem kíváncsisággal méri fel a kúriát.

-          Egyszer hazahoztam az iskolai könyvtárból egy fantasy-regényt. Sárkányokkal, lovagokkal, kalandokkal. Mindenféle magasröptű, filozofikus gondolat nélkül. Imádtam. Egy órát olvashattam belőle, amikor anyám észrevette. Megmutatta apámnak, aki nem törődve azzal, hogy könyvtári könyvről van szó, kezembe adta a gyufát és elégettette velem a „ponyvát”, ami szerinte kultúra legalját képviselte. Már pedig a kultúrát védeni kell. Tűzzel-vassal. A könyvből csak borító maradt meg, rajta egy vicsorgó sárkánnyal. Az is megkormosodott, de sokkal vastagabb papírból volt, nem gyulladt be olyan könnyen. Apám fölszögezte a szobám falára, figyelmeztetésként. Aznap nem kaptam vacsorát, másnap pedig addig nem állhattam fel az íróasztaltól, amíg el nem olvastam egy Nietzsche-kötetet.

Elhajítja a csikket.

-          Aztán apám nyugdíjba ment (késői gyermek voltam), és unalmában agyagozni kezdett. A ház egyik csücskét „mű”-teremmé alakította. Egész nap bent ült, korongozott, százszámra gyártotta le a csúnyábbnál csúnyább vázákat, tányérokat, korsókat. Persze, senki nem mert szólni neki, hogy mennyire szörnyűek és fölöslegesek, amiket készít. Egy idő után mi is az általa készített edényekből ettünk. Mondanom sem kell, leves azután soha nem került az asztalra.

Előveszi a gyújtóját, amire egy sárkány van gravírozva, és rágyújt még egy cigire. Egyre idegesebben szív.

-          Később azt is a fejébe vette, hogy ő maga fogja kiégetni a kész dolgokat. Addig mindig egy régi ismerőséhez vitte őket, nem véletlenül, komoly felszerelés kellett az égetett kerámia készítéséhez. Eddigre én már megszöktem, egyszerűen elindultam, pár napig egy barátomnál aludtam, aki a szüleivel éppen külföldre készültek. Velük mentem. A szüleimet felhívták, hogy elkérjenek. Ők még örültek, hogy végre kikerülök a kúriából. Odakinn aztán munkát találtam, végre valamire jó volt az, hogy kiskoromtól taníttattak franciára. Akkor még utáltam. Odakinn pár hónap alatt belejöttem. Mást jelentettek a szavak.

A cigi már félig leég, de Tibor nem veszi észre. Tovább beszél, maga elé bámulva.

-          Közben nem voltam beszélő viszonyban velük. Néha egy-két hírt hoztak az ismerősök. Aztán a legutolsót is. Apámnak mindig azt javasolták, hogy ne próbálkozzon egyedül a kiégetéssel. Veszélyes, mondták. Valaki még kellene mellé, mondták. Egyedül dolgozom, mondta. Aztán valami balul sült el. Szó szerint. A régi szobámat kezdték el raktárnak használni, nem fért már máshova a sok kacat. Egyik este túl forrón hagyta ott az egyre magasodó kacat tetején a legújabb rendet. Túl közel tette a sárkány-borítóhoz. Meggyúlt. Az egész könyvtár öt perc alatt kapott lángra. Mire a tűzoltók kiértek, már csak a romok maradtak. Nem éreztem semmit a hír jövetelekor. Csak elégtételt. A karton-sárkányom tüze vette meg nekem. A kultúra legalja pattintotta ki. A filozófia pedig gyorsan égett.

A kezére ég a cigi, káromkodva elhajítja. Ági megkövülten hallgatja Tibort.

-          A romok között pedig a mahagóni asztalom maradványai, azt nem tudta teljesen elégetni a tűz. És az utolsó, kajla korsó, amit apám a műteremben felejtett, még nyers állapotban. Hát szépen kiégetődött.

Rágyújt még egyszer. Eszelős a tekintete. Ági egyre ijedtebb.

-          Csak azt sajnálom, hogy nem én gyújtottam fel ezt a hodályt. Azóta minden cigimnél azt képzelem, hogy azt a tüzet gyújtom, a sárkánynak segítek. Élvezem a füstöt. Apámat és anyámat szívom el. A hamvaikat pedig lepöccintem a sárba. A csikket eltaposom. Kedves, amúgy mondtam már, hogy tüdőrákom lett? Az orvosok hat hónapot adtak. Szerintem nem várom meg.

Messze hallatszott a kocsi robbanása.

R.

No, kérlek szépen, nem igazán szaporítva a szót (ugyanis el vagyok késve), én a következőkre gondoltam:

a) papírsárkány

2) kerámia-korsó

iii) bútor

a, 2, iii szavak, vagy/és az ebből deriválódó ötletek kummulatívan kell benne legyenek az írásokban!


senkiházy a.

(füst és öblítőillat)

       Távozó beteg, az első

Szédítően csípős, erős szag jelezte:
nincs már.

A fertőtlenítős fehér ágy helyette,
így vár...

Friss lepedő lebben, öblítő illatoz,
némán;

Másnap már új beteg, ágyában lábadoz,
bénán.

Emléke még mereng, d'elmúlik úgy hiszem
spontán

Vészjósló füstjelek, odakint cigizem
Tompán.

Dr.H

csak látásból ismertem, múlt szombaton egy fülkében utaztunk. én Sartre-t olvastam, ő cigarettát kért. a zsebébe nyúlt, gyufát vett elő, majd intett. kiléptünk, lenyitottuk az ablakot. dohányozni tilos. beszélgettünk évszakokról, az úgynevezett ötödikről is. meg arról, hogy ki miről szokott ábrándozni egy kocsmaasztal mellett. a szél visszafújta a füstöt a szánkba, ő köhögött, én nevettem.

múlt héten már egy kocsmában találkoztunk, véletlenül. köszönt, míg kért egy felest. megmarkolta a poharát és hozzám lépett. már megint a cigi, már megint nincs. én adok, persze. de miért is. de miért is ne.

tegnap előtt az utcán, térdig sáros nadrággal. már nem kért, én kínáltam.

ma simára borotvált mozdulatlan arc, idegen test, frissen mosott fehér ing. halálillat helyett öblítő. talán tüdőbaj. nem tudom. ő belehalt, én rágyújtottam: „mert a halál oly illatos, s ha erre gondolsz, rögtön arra gondolsz, hogy el kell szívnod még egy cigarettát".

(B.)

vörös lámpa

-sütésben

füstölgő szenny-ölelésből

kisárgállik sziszegő körte;

lepatintott tűzmadár

hamuként ér

az üvegtányérba.

a szín

-padon zendoboz,

előtte egy pöttyös lány

pezsgő hús-masszának

eratót adja;

mintás hang-pózna.

mit-hoz-üresség,

semmit borító mítosz-ernyő.

én csak szobájában látom,

hol túlcukrozott

kávé mellett

vaskos könyvet eszik

eszének tejfogával.

drága lány is táncolt,

drágább öt shot tequilánál.

egy fiú fizet neki,

holott magas-sarkon az öröm

olcsóbban árulja leányát.

tüdőm száj-kéményéből

füst folyik.

a folt megmarad,

szeszesebb az olf;

ma is csak ekképp

öblítek.

három, anyagra le-

fordított,

szén-dioxiddal telt pohár.

részeg labdahiány;

kereten kívüli,

anarchiába szeretett

puzzle-darabkák

                    senkiházy a.

Beletakaróztunk egymás illatába. Az otthon levés, a valahova tartozás édeskés nosztalgiája és az első ölbemaró, idegen testszerelmek keserű szaga volt azokon az éjszakákon mindenünk. Abban a kis szobában, ahová néhanapján egymást gyűlölni jártunk, valahol a dohány és az öblítő határmezsgyéjén vallottam meg neked először magamat. Félszavakkal, félszivekkel nyögtük a világ bűneit és reggelente mindig tisztára mosott a város. Ágytól ágyig. Aztán idővel jött a vasárnapi mosásillat, a banán a mikró tetején, az instantkávék keserédes ragacsossága, míg végül szép lassan beterített minket a hétköznapiság. A szagod az enyémhez vált hasonlatossá és titokban magaménak vallottalak. Már nem bírtuk elviselni többé az öblítő otthonos frissességét, a dohányfüst maró ízét reggelente a szánkban és nem bírtuk elviselni egymás illatát sem, ami folyton magunkra és arra az édesen bizsergető elsőre emlékeztetett, amikor először felejtettük el valaki más nevét. Akinek az illata egy ideje a miénkez vált hasonlatossá.

O.E.

[„mert most mi van, muszáj élni valahogy, nem?”]

októberben kezdtem, és becsületemre, nem tudom, hogyan sikerült, de tartott. soha nem fogyott el a cigim, akarom mondani. irgalmatlanul füstöltünk a rózsa- vagy barackvirágszínű – ez a probléma az első hét után nyilván tárgytalanná vált – konyhánkban, és hiába nyitottam ki az ablakot a legszebb hóesésre, amit addig láttam, a füstünk soha nem mozdult – később sem, mikor a kacsák vihart gerjesztettek szárnycsapásaikkal. szóval csak gyűlt. márciustól már fojtogatott, és egyre kevésbé nyomta el bármi is: a vasárnap délelőtti bundás kenyér illata, amit ráadásul oreganoban sütöttünk ki, a megannyi kibontott narancsé, a frissen mosott ruháké, amiket mind ott terítettem ki. sőt, a savanyú uborkáé, de még a rothadó sárgarépáké sem. annyira bántott már a füst, hogy egyszer, talán áprilisban vagy májusban, az ablakba könyökölve hangosan sírtam is miatta. de utána már nem tartott soká, júliusban elköltöztünk. azóta nem is gyújtottam rá.

g.

Tisztogatunk

Elegem lett.

Az illatból. A szagból.

Régen élvezettel szívtam le ujjairól a hátramaradt cigaretta szagát. Szerettem a kezét, a két cigifogó ujját.

És a ruháját. Ha izzadt is volt, vagy szájszaga az ágyban reggel, amint felvette a frissen mosott pólóját, az öblítőillat elnyomott minden tegnapit.

Reggel, ruhában, minden rendben volt. Mintha az éjjelek meg sem történtek volna. Nem dörgölték magukat az orrom alá. 

Egy idő után viszont a veríték, cigifüst és szájüreg egyesülésével nem bírt a mosógép.

Néhányszor még próbálkoztunk . Lassan már kétszeres adagot tettünk a ruhák mellé.

De fogyott az öblítőnk. Pár hónap, és már nem vettünk többet.

Hagytuk, hadd fogyjon el. Rajtunk már nem segített a tisztaság. 

R.

Round 1.

Kedveskéim, gondolkodtam kicsit mivel is kezdjük ezt a kis játékunkat. Legyen már a téma maga költészet és poézis, vagy elég csak a hétköznapiságból kiragadni valamit, aztán mindenki kezdjen vele amit tud és akar. Legjobb tudása és tehetsége szerint.
Végül ez lett:
füst és öblítőillat

hajrá.

Egy asztalnál ülünk.

Beszélgetünk.

Erről.

Meg arról is, csak kevesebbet.

Azért beszélünk Erről többet, mert Ezt akarjuk csinálni.

Viszont ha csak beszélünk róla, nem lesz Ez.

Marad a kisebetű, az az. 

Ez legyen.

R.