sötét-slam-verselésem első darabja, változzon.

Nem túl zengő ábécé

Aranyásó rőt hegyen,

„Barom!”, bőg fel kedvesen.

Cuncimókus heverész,

Csengőhangja odavész.

Dildó hangja döngécsél,

Elem merül, alig él.

Füstkarikát ereget,

Genetikán kesereg.

Gyomrára gyors kéz szalad,

Harmatos hasa hasad

Itt van már az ököl, kar,

Jó az apa, jót akar...

Kölöktévő hogyan lett?

Levezve, csak úgy lehet...

Lyukas gumi tehette,

Mesés lesz a gyereke.

Nőjét azért kedveli,

Nyálát vele cseréli.

Orbán apánk, nézz ide!

Összeverést nézik-e?

Patakparton kicsit ér:

Remeg hangja, éltet kér.

Susog neki Aladár,

Szeretét adja már...

Tünde tovább menekül,

Tyúkszaron míg elterül.

Uccu, öld meg, halva jó!

Ürgét fogna a kopó.

Véres vircsaft dél előtt,

Zárják már a szeretőt,

Zsenge sírba temetőt.

R.

az elkövetkező két hónapban fogadják helyettem, szeretettel, a. sombresu urat, aki ugyan még csak próbálkozik a magyarral, de bizanyitási vágya már megkergette a nepali kecskéket!
egy in concreto be nem fejezett művel mutatkozik be. ő már csak egy ilyen "atentie sus se lucreaza. in mod permanent." szerű alak.

                                                                                                                   senkiházy a.
szélcsend - a. sumbrescu

schieledt szembogaraim

viszketik bőröd,

sokáig aládfelekszem.

vetélten birtokollak

mint hely a holt;

befőtt hangjaink

párája csapkodja

az ablaküveget,

és a vissz

ennyit mond:

te te

kifacsart fény

mossa egybe

a lap két oldalának világát.

ez nem lira;

avers a fonákon,

tekintetem a túlból.

gödrömben forgatom

hagytalanékod

mint sperma a temetőt,

miközben anyaalattiul dúdolom:

nu nu

da da

nuda proprietate

egy nyelv nem csókol.

funebru lenne belémválásod:

tetem

traszológia

mottó :"Bármerre lépnél, bármit érintenél, minden amit öntudatlanul hagysz, néma tanúként fog ellened szolgálni "

                           Dr. Edmond Locard

szülésbehalt hüvelyt lökött ki;

csavaranyában ébredtem,

vékony sötétben.

mosolyukat ormók vágták rám,

majd hánytak ki

ellipszoid kórteremtménybe

ráncos embrióként.

hátam mögött örvénylő csiga,

előttem cél;

süvítve láttam amint

papíron kötnek a tudalattjáró

periszkópjának grafémái,

modellnek ásítanak sírt a vésők,

gyűszűégből szitált fények hullanak vászonra,

kézen fekszenek a bukott hangképzések,

és velem rotának az értékek.

tükrön haladtam át.

félig égett lőport hagytam

nyomdokumentumul

a sugárirányú repedésekben.

izmos pitvarba süllyedtem el.

a vaknyílás felett

lágy ágyúk mormolták a 

handbuck für untersuchungsrichter als system der kriminalistiket,

miközben pap szórta rám

hagyatékaim váddalát.

de ők még ma sem engednek tovább,

görcsösen szorítanak,

mint csecsemőszájak a kiapadt dajkát.

nem tudják:

a hasonlóság nem identitás,

fényképeknek nem testvére a hús.

rágalom-metszetük választja el

egymástól a sohalét és halál harcsaajakát

(csak kihordó.

ravasz.

megtanította puskázni.

ha nem,

most betekarózva

fekhetnék

rezes hengerűrben.)

a nyomozó felnéz.

ki az anya?

                                    senkiházy a.