Baráti beszélgetések

1.

Túl korán indult el munkába. Ezt utálta, ilyenkor mindig várnia kellett a garázs előtt, amíg kerek óra lesz. Nem akart túl lelkesnek tűnni, akkor még véletlenül felmerülne valakiben, hogy előléptesse. Arra meg semmi szüksége nem volt. Már így is a határon mozgott, már tíz éve dolgozott itt, elég lett volna egyetlen jobblépés, egyetlen pillanat, amikor valaki észreveszi, megjegyzi, és máris mehet a főnőkhöz, előléptetésre. Ezért aztán mindig igyekezett pontos lenni, de csak annyira, hogy ne legyen feltűnő. Nem percre pontos, az is lehet a munkahelyi pletykák alapja, „Nézd, milyen megszállott, mindig 59 perckor érkezik. Mint egy svájci óra. Hogy nem léptették még ezt a faszit elő, de Parkert már igen? Pedig ez régebben van itt...”

Szerette a munkáját, úgy ahogy volt. A napi rutin megnyugtató, életét szabályzó érzését. Az éjszakák magányát, a város csendjét. Semmi kedve nem volt a nagyobb felelősséghez, amivel a nagyobb fizetés jár. Meg ahhoz, hogy kevesebbet kelljen dolgozni a pénzért. Nem tudta volna, mit kezdjen magával. A nappali taxisoknak már az arcukkal is képviselniük kell a társaságot, nem elég az, hogy oda viszik a klienseket, ahová azok kérik. Nem elég, hogy az idejüket, a tesüket is el kellett adniuk a társaságnak. Arra nem vágyott. A testében még legalább egyedül lehetett.

Nem is értette, hogy nem vette észre hamarabb, hogy korán indult. Hiszen még csak most mennek az emberek a kocsmákba, sokan még az operákba, színházakba próbáltak elérni taxival. A forgalom egyre torlódott, ahogy a sok késő ember egymást próbálta legyőzni a helyekért. Arra büszkének lenni, hogy ők akármilyen későn indulhatnak, mert úgyis idejében érkeznek be. Hiszen nekik minden percük drága. El kell menni a premierre, ott kell lenni, az arcot körbehordozni, de hát közben meg olyan fontos a munkájuk, hogy nem indulhattak hamarabb. Na de a Traviátát sem hagyhatták ki.

Ő a hazamenőket szerette szállítani, azok már nem siettek. A napi előadásnak vége volt, a függöny leereszkedett, holnap reggelig biztonságban lehettek a nézőközönségtől, amiben ők is benne ültek, ha másokról volt szó. Egyszemélyes színpadok, amik egyszerre funkcionáltak nézői székként is, csak el kellett fordulni rajtuk. A hazafelé tartó taxis ülése más. Azon nem kellett forgolódni. Biztonságos volt.

Nem figyelte egyenként az embereket, csak érzékelte a hullámzást. Mindenki az ellenkező irányba haladt vele, áramlottak a klubokba, kocsmákba, éttermekbe, hogy ne kapja őket egyedül az éjszaka magánya. Aztán persze úgyis egyedül maradtak az ágyban, a fejükben, az álmaikkal. Ő legalább mindig egyedül volt. Nem volt visszalépés.

 Általában hajnalig taxizott. Aztán reggel lefeküdt, aludt egész nap, este pedig pont elkapta a kedvenc sorozatait a kis tévéjében, omlettet evett és kávézott mellé, majd elindult munkába. Négykor ebédszünet. Azt mindig egy kis éjjel nappaliban költötte el. Legtöbbször egy sajtburgert rendelt sült krumplival. Meg egy kóla, csak úgy felesen pótolva a koffeinhiányát. Pont ahogy szerette.

Odaért a garázshoz. Itt is éppen elkezdődött a hullámzás, az estisek egyenként száguldottak el régen meglévő kedvenc őrhelyükre, ahol a legnagyobb fogások, távolságokat megtevő hapsik lehettek már ebben az órában is. Ő is átvette a kocsiját, amit nappal egy fiatal srác, Kevin használt. Carmine a múlt télen ugrott le a hídról, azóta volt az új srác a váltás. Kicsit sajnálta, hogy a nyolc év alatt, mióta egy kocsin osztoztak, sosem találkozott Carmine-nal. De hát más volt a bioritmus, biztos nem kedvelték volna egymást, még sörözni sem lett volna idejük, olyan óra, ami mindkettejüknek megfelelt volna. Egy városban éltek, egy taxival dolgoztak, de sosem találkoztak. Teljesen más képét látták ugyanazoknak a helyeknek, más emberekkel találkoztak. És lám, Carmine kinyírta magát. Még egy ok, amiért nem érdemes előléptettetni magad. A nappali emberek túlzott társasága nem tesz jót az egészségnek.

Kevinnel sem találkozott még, de legalább már látta az arcát, mivel a srác rendszeresen a taxiban hagyta a fényképes igazolványát. Igazából csak innen tudta meg, hogy Carmine már nem dolgozik a társaságnál egy ideje. A többinek meg utánakérdezett.

 Kevin kicsit butának tűnt. Vékonyka srác, egyetemről kikerülve nem kapott más munkát, látta a sofőröket glorifikáló filmeket, gondolta belevág. Legalábbis az arckifejezése ezt mutatta a fotón.

Ő is látta azokat a filmeket. De Niróval a Taxisofőrt kifejezetten szerette. Bár a fickót eléggé paranoiásnak tartotta, gyenge idegzetűnek. Aztán a film végi leszámolásnál csak bólintott egyet. „Ez történik, ha a nappali csávót éjjelre osztod be.” Ha nem bírja a gyomruk az éjszakát, ne rakd be őket éjszaka. Van akinek nem tesz jót az egyedüllét. Aztán arra gondolt, hogy ennek a csávónak cserélnie kellett volna Carmine-nal. Az mindkettőnek jobban feküdt volna. De Niro csak beszélgessen nappal a kliensekkel, éjjel pedig aludjon, ne filozofáljon.

Aztán ott volt az új francia film, a szuperkocsis taxissal. Nem tudta, hogy Európában tényleg ilyen sokat keresnek-e a mezei taxisok, hogy olyan járgányt építenek maguknak, amelett, hogy fizetik a lakbért meg kaját. Mindenesetre neki nem tűnt hitelesnek az egész. Az ő keresetéből egy spéci ablaktőrlőre sem futotta volna, nemhogy egy szuperszonikus versenyautóra. Abban viszont biztos volt, hogy Kevin azt a filmet látta. Fiatal srác, szép csajjal, sok pénzzel, garázzsal, saját kocsival. Ez volt az amerikai álom, nem? Csak kontinens volt rossz, talán a franciáknál ezt meg lehet csinálni taxisként. Itt nem volt ez sokkal jobb munka, mint egy utcaseprőé. Majd Kevin is rájön.

Az egész taxis létben a kocsimegosztás zavarta egyedül. Na nem mintha Carmine különösebben babrált volna kocsival, az évek során megbeszélés nélkül is sikeresen kialakítottak egy közös teret. Carmine az elején hidegen hagyta a légkondit, ő melegebben szerette, és unta, hogy minden este állítgassa. Így aztán üzent neki, a legmelegebbre tolta. Alig egy hónap, és megtalálták azt a középhőmérsékletet, ami mindkettejüknek bejött. Vagy talán csak vágódni akart Carmine, és mindig az ő kedvenc fokra tekerte. Nem tudta biztosan. De kit érdekel? Hogy Carmine tekergette minden este a megfelelő pozícióba, vagy egész nap meg sem mozdult, ugyanarra az eredményre vezetett.

A többi dologgal is épp így megvoltak. A rádió mindig az oldies adón, 12-es hangerővel ment. Az ülés pont a jó helyre húzva, a hamutartó használtan de tisztán. És a többi. Sosem volt gond. De most, Kevinnel újra végig kell játszani a köröket. A kölyök az elején folyton eltekerte a rádiót valami dücc-dücc adóra, 21-esen. De már fejlődtek a dolgok. Kiegyeztek egy kereskedelmi adóra, amin esténként rock ment, az álmatlanoknak, nappal meg a fiatal népet szórakoztatták a „legújabb slágerek”. És a 15-öst is meg lehetett szokni.

Egyedül ez az igazolvány-otthagyás hozta zavarta. Nem akart találkozni a csávóval. De ahogy ott feküdt a kesztyűtartóban félretéve az igazolványa, valamiért érezte a jelenlétét a kocsiban. Mintha mellette ült volna az anyósülésen, nézte volna, hogy hogy vezet, leereszkedően, elítélve, hogy miért nem ment át azon a sárgán, miért vezet mindig a törvényes keretek között. Öreg vagy, haver. Ez a mondat ment a fejében egész éjjel. Hajnalban kitette a vezetőülésre az igazolványt, hogy üsse ki a szemét a kölyöknek, vegye észre magát. Az viszont nagyon nem vette a lapot. Sőt, még volt pofája ugyanoda visszatenni a kártyácskát, ahol kapta.

2.

Ma este is olyan állapotban kapta a kocsit, ahogy várta. 15-ös, Harmony FM, 85 fokos légkondi. Ja, na hát nem lehet minden tökéletes, a szék megint hátrább volt húzva. Mekkora ez a srác, 7 láb? Morgott egyet, előhúzta a megfelelő pozícióba a széket, felbúgatta a motort és elindult a belvárosba, a törzsvendégéhez.

Azt nem lehet mondani, hogy barátok lettek, vagy ilyesmi, de Lewis volt az egyetlen kliense, akivel még beszélgetett is néha. A csávó a helyi 6-os tévénél dolgozott, riporter volt, de nem volt saját kocsija, sőt, valamiért még sofőrvizsgát sem tett. Tehetett? Nem tudta, csak azt, hogy nem vezet, s mindig későn végzett a munkájában, az utolsó buszok rég elmentek már, s az alagúton túl lakott, egy kertvárosi részen. Pénze meg volt dögivel, úgyhogy meg voltak szokva, hogy minden este 11-kor a tévé előtt felveszi Lewist.

Teljesen véletlenül kerültek össze, csak megfigyelte a rádión, hogy minden este kér egy faszi ugyanoda taxit. Általában mást küldtek, de rájött, hogy nem árt az, ha az embernek van egy törzskliense. Megvan az esti biztos borravaló. Így aztán megbeszélte a diszpécseres csajjal, hogy heti egy pizzáért cserébe mindig őt küldi ki a tévéhez. Aztán összehaverkodott Lewis-szal is, s már a középső embert is kiüthette. Azért havonta egyszer csak juttatott egy pizzát a csajnak. Annyit megérdemelt.

Átszáguldott a városon, a szokásos útvonalon robogott végig, balra ki, index, nem jön senki, nem szokott, előre két és fél mérföldet a 12-es úton, fel a sárga hídra, megkerülni az épületet, pont a kijárat előtt parkolni. Itt általában még elszívott egy cigit, ha szerencséje volt, közben még jó szám is ment a rádióban, ezúttal is így volt, pont egy Tom Waits ment, a kedvence, Diamonds on my Windshield. Pont neki találta ki a fazon, éjszaka, sárga fények, szélvédő, tökéletes hangulat.

 Éppen a végére ért a szám, mikor megjelent a visszapillantójában Lewis félig kopasz feje. Elhajított a csikket és beindította a motrot.

-Hova lesz a fuvar? – vigyorgott Lewisra, mikor az beszállt.

-Szevasz, Rogert – Lewis valahogy lehangoltnak tűnt.

-Valami gond van? – próbált tovább vigyorogni, biztos csak rossz napja volt.

-Mondhatjuk.

-Nem akarsz beszélni róla?

Lewis hallgatott egy ideig, majd a visszapillantóban belenézett Rogert szemébe.

-Azt akartam mondani, hogy nem. De tudod mit? Ha meghívsz egy sörre, elmondom.

-Szolgálatban vagyok Lewis. Tudod, hogy én nem szoktam ilyenkor inni.

-Ahogy gondolod.

Hallgattak egy darabig. Rogert előbb unta meg.

-Na jó, tudod mit? Te iszol egy Budot, én meg egy limonádét. S közben szétszívjuk az agyunkat Marborlóval. Megfelel? – megint egy bátorító vigyor. Ennyiben merült ki minden szociális képessége. Hátha elég lesz.

-Oké. Tudsz egy jó helyet?

-Hülye kérdés, az egész várost ismerem. Ide legyen közel vagy hozzád?

-Ide.

folyt. köv.

R.