holdsüllyedés

olyan merevek ezek az áthelyezett szekrények, tüdőszárny-ajtók és üres helységek mindenütt. az ágyam alá fekszem, hogy megijesszem a szörnyeket, melyeknek a fogaik helyén felhők vannak, néha villámlanak is, egyszer véletlen hallottam őket susogni, titkosak voltak, mint a széna alatt motozó rovarok, vagy az első hó idején a vágy, hogy most csókolni kéne, de a nincs-még-tavasz kendője beköti a szemeket és a szájat, talán bosszúvágyból vagy csak hirtelen felindulásból, és akkor ott fekszem az ágy alatt és megrémítem a szörnyeket, tudom, félnek tőlem vagy csak a paplan oltárának acélszagától félnek, bizonytalan ez, mint a viszonyulási lehetőségek, a beszédkezdeményezések két testvér között, akik évek óta nem találkoztak, csak mérföldkövek alá rejtett kis üzenetekkel jeleztek egymásnak, és amikor a szörnyek felriadnak és üvölteni kezdenek akkor összezsugorodik a ház, mint a világ, egy kulcstartónyi tudatosság, és tudom, hogy akkor majd ránézek és valami kialvatlan szentimentalizmusban kézbe kapom a reggeli szivacsholdat, belecsavarom a kávémba tejpor helyett és akkor minden helyre áll, a maga helyére, abba a biztos pontba, amit igazából egyikünk sem ismer még igazán. mindenütt fátyolok lesznek és kocogás. és tudom, hogy akkor majd megértem a viszonyt, ami akár két körülhatárolhatatlan testet is képes kifeszíteni és körzővel térképet rajzolni rájuk...

af.