Huss, vért!

Az úgy vót, hogy annak idején, egyik Húsvétkor a székelyek kimentek a magyarokhoz. Vendégségbe.
A magyarok biz fogadkoztak, hogy megvendégelik a székely atyafiakat.  Este elékerültek a jó magyar fehérborok, aztán egy kis gyümölcspálinkával elnyomtatták a nehéz nedűket. Másnapra megígérték, hogy biz, itten disznyót vágnak majd, s aztán reggeli abból lesz.
Rántott vér. Hagymával.
A székelyek szájában összefutott a nyál es. Náluk biz nem volt sok disznyóvágás manapság, húshagyás időszaka is volt, ritkás volt a pénz, s így aztán rántott vér sem gyakran került az asztalra.
No hát kukorékolt a kakas, felkeltek a böllérek, s a székelyek es, mert hát meg akarták nézni azért, hogy errefelé hogy is vágják a malacot.
Kieresztik az istállóból a jó százötvenkilós, tömpe orrú atyafit, hagyják, hadd fussa meg az utolsó köreit. Aztán felteszik egy tönkre, a böllér neki, nosza, bele a torkába a disznóölő kést. Hát nézik a székelyek, nincs tál a disznó alatt. Mielőtt annyit mondhattak volna "nono", látják, hogy a böllér elereszti a disznót, az még fut körbe-körbe az udvaron, lyukas nyakkal, spriccelve mindenfelé a drága nedűt. "Hát mégsem az utolsót futotta az elébb. Az csak bemelegítés vót" - gondolják magukban a székelyek. Közben pedig savanyú képpel szemlélik, ahogy minden az udvaron csupa vér lesz, de az egy tál, ami kéne, az biz, csontszáraz.
Ennyit bírtak ki szegény emberek, elszontyolodva ültek le a reggelizőasztalhoz, várva a vértelen fröstököt. "Hagyma tán akad majd legalább" -  gondolják.
Hát egy óra múlva szolgálják fel nagy büszkén a magyarok a reggelit.
Rántott vért. Hagymával.
S nem értik a mai napig sem a magyarok, hogy a székelyek miért nem ettek semmit azon a Húsvét reggelen.

R.