[„mert most mi van, muszáj élni valahogy, nem?”]

októberben kezdtem, és becsületemre, nem tudom, hogyan sikerült, de tartott. soha nem fogyott el a cigim, akarom mondani. irgalmatlanul füstöltünk a rózsa- vagy barackvirágszínű – ez a probléma az első hét után nyilván tárgytalanná vált – konyhánkban, és hiába nyitottam ki az ablakot a legszebb hóesésre, amit addig láttam, a füstünk soha nem mozdult – később sem, mikor a kacsák vihart gerjesztettek szárnycsapásaikkal. szóval csak gyűlt. márciustól már fojtogatott, és egyre kevésbé nyomta el bármi is: a vasárnap délelőtti bundás kenyér illata, amit ráadásul oreganoban sütöttünk ki, a megannyi kibontott narancsé, a frissen mosott ruháké, amiket mind ott terítettem ki. sőt, a savanyú uborkáé, de még a rothadó sárgarépáké sem. annyira bántott már a füst, hogy egyszer, talán áprilisban vagy májusban, az ablakba könyökölve hangosan sírtam is miatta. de utána már nem tartott soká, júliusban elköltöztünk. azóta nem is gyújtottam rá.

g.