Egy különös mosoly

       Végre eljött a nagy nap! Már két hete nem bírt rendesen aludni: mindennapi altató adagját félrerakta erre a különösen szellős, de napos, téli vasárnap délutánra, amikor végre véget vethet saját életének.

Fél éve egyedül élt már saját házában, férje halála óta ő is csak utána kívánkozik, egy hónapja arra is rájött, hogyan fog mellé feküdni a sírba. Mindennapjait a pokróc alatt töltötte,  kedvenc  barna fotelében, ami már nem jelentett számára semmit,  csupán egy váróterem volt,  ahol egyik napot végigszenvedte a másik után, alig kimászva napi egy-kétszer a legszükségesebb dolgokat elvégezni,  gondosan gyűjtögetve az asszisztens nő által hozott napi altatópirulát.  Nem akart öregotthonba menni, rég nem látott fia javaslata ellenére nem ment önszántából elfekvőbe.

       Ma végre összegyűlt annyi pirula,  ami szerinte már elég ahhoz, hogy végleges álmába röpítse őt, férje után, vagy a végső megsemmisülésbe, már egy ideje nem is érdekelte melyik lesz a végállomás.

Az asszisztens nő délután érkezett, mint ahogyan szokott, le tette a napi gyógyszereket a kis asztalra a fotel mellé, megvizsgálta , majd futva távozott is, nem bírt az öregasszony körül lenni, érezte, hogy meg akar már halni, fojtogatta ez a lehangoltság.

        A sok tabletta közül kiválasztotta a kéket, tudta, hogy az az altató, hiszen egyszer megkérdezte az ápolónőt, a többire már nem volt szüksége, nem nyúlt hozzájuk. Elővette a gondosan gyűjtögetett többi kék pirulát, amit hosszú és fájdalmas álmatlan éjszakák árán spórolt meg, aztán az egészet a vízbe tördelte bele. Zavaros lett a tiszta víz, gondosan elkevergette az ezüstkanállal, majd egy húzásra az egészet leöntötte a torkán. Édeskés íze volt,  nagyon jól esett neki, érezte, hogy jön a megkönnyebbülés, behunyta a szemét és hagyta, hogy az álom ráboruljon,  a sötétség körülölelje, és a halál gyengéd mozdulatokkal kiemelje a fotelból, a karjaiba vegye és hangtalanul távozzon vele, az örök messzeségbe....puff.

       Különösen szeles és hideg téli nap volt, Anna szüleinek nem volt kedvük kimenni  fagyoskodni ilyen időben, de Anna bizony nem tágított. Mindenképp ott akart lenni  a már szokássá vált rendezvényen, melyen minden kicsi első osztályos egy papírsárkányhoz fűzve a levegőbe engedi karácsonyi jókívánságait. Egész nap azon gondolkodott mit írjon a kis papírkára, melyet majd szélnek ereszt. Végül hosszú gondolkodás után megkérdezte édesanyját, aki kedvetlenül és nem nagyon oda figyelve csak annyit mondott: „Éljünk boldogan!”.  Anna nagyon örült a kis, frappáns felszólításnak, így gyorsan, de mégis szép, gondos nagybetűkkel odafestette a papírra: „Éljünk boldogan!  Sándori Anna, első osztályos tanuló, 2009”.

      Késve érkeztek az iskolához, már mindenki az udvaron állt és engedte fel a maga papírsárkányát, így Anna is sietve felengedte az övét meggyőződve arról, hogy a kis papír darabka szorosan oda legyen erősítve a sárkány törzséhez.

     Hamar felkapta a szél a papírsárkányokat, köztük ott repült az Annáé is, vékony fatörzsön egy régi, szétszaggatott, élénk piros ruha keresztre feszítve. Egyedül kellett elkészítenie, csak ennyire futotta, mégis az övét vitte legmagasabbra szél. Hazafele menve azon ábrándozott, hogyan találja meg egy szép fiatal legény az ő sárkányát, elolvassa majd rajta az írását és egyből bele szeret Annába. Több éven át keresni fogja őt,  ami alatt Annából is szép szál leány cseperedik, majd összeházasodnak és boldogan fognak élni, ahogy azt a kis papírdarabkára írt pár szó megjósolta.

      Szállt is az élénk színű papírsárkány, egészen egy szomszéd faluig elrepült,  mintha csak szárnyai lettek volna. A falu felett megtorpant, körülnézett, majd egy lepattant , öreg kis házat szemelt ki magának, és feléje vette az irányt. A ház kívülről lakatlannak tűnt, a papírsárkány körberepülte, majd az egyik betört ablakon át besurrant egyenesen egy takaros kis előszobába, ahol, mivel nem vigyázott, egyenesen egy bútor tetején lévő, gondatlanul otthagyott kerámia korsónak ütközött mellyel együtt a földre zuhant nagy ricsajt keltve a házban...puff!

      
        Hirtelen tágra nyíltak a szemei, éberebb volt, mint valaha.  A nagy puffanás teljesen kizökkentette nyugodt állapotából: „ ki lehet az, hisz már fél éve nem jár erre csak egy asszisztens nő, és ő már rég elment?” . Fájdalmas ízületein úrrá lett a kíváncsiság, szinte fiatalos mozdulatokkal pattant ki a foteléből, takaróját maga köré csavarva. A kezdeti löket ellenére csak lassan bírt kicsoszogni a nagyszobába, ahol meglátta a törött kerámiát, és egy élénk színű piros posztót valami fadarabok köré csavargatva. Mindezek mellett egy kicsi papírka is ott volt, melyet nem tudott kiolvasni gyenge szemeivel. Lehajolt, de mivel ez jelentős fájdalmat okozott neki, odarogyott a törmelék mellé, egészen lehasalt a földre és maga elé vette a kis papírfecnit: Éljünk boldogan!  Sándori Anna, első osztályos tanuló, 2009”

       Könny gyűlt a szemébe „ez a kis ártatlan lányka: mennyi naivitás, mennyi jóindulat lehet benne. Vajon honnan jöhetett, merről fújhatta ide a szél ezt a kicsi papírdarabkát. ” Fel akart állni, hogy kinézzen az ablakon, körültekintsen  nem-e a közelben játszanak valahol a gyerekek.  Izmai nem mozdultak, mint valami nehéz dunyha úgy zuhant rá az álmosság és a fáradság egyszerre. Teljesen elfeledkezett a bánatáról, a két heti szenvedéséről, sőt arról is, hogy az imént két heti altatóadagját öntötte magába, megrémült.  
       Most újra eszébe jutott mindez, de már nem akart meghalni, már nem akart megsemmisülni: élni akart, mosolyogni, újra kislány lenni, nevetgélni ábrándozni. Próbált erőt gyűjteni, hogy felálljon, segítséget hívjon, életben maradjon, de érezte ahogy testében szétterjed a kábító gyógyszer, érezte ahogy a végtagjaira egyre nagyobb súly nehezedik, már alig bír mozdulni, agya tompul, látása homályosodik.  „Élni, élni, élni csak élni”... „Hol is vagyok, miért is fekszem itt”... „Csak élni és élénk piros ruhában táncolni” ... „Mennyire szeretek táncolni, most is épp Zoltánnal járjuk a tangót, mindenki csak minket bámul” ... „Törött kerámia... éljünk boldogan... csak még 5 percet, csak még 10-et” ...  „Kiáltani... hangosat... pirosat !”...csend. Utolsó mozdulataival egy a közelben fekvő tollal, félig már öntudatán kívül, kihúzta a papírdarabon lévő írást, csak annyit hagyott rajta, hogy „Éljünk”. Utolsó perceiben férjével eltöltött fiatal évei jutottak eszébe, tangós szereplései, legboldogabb percei. 
       Hatalmas mosollyal megmerevedve az arcán találta meg másnap az ápolónő,  holtan. Sosem értette meg, hogy ez a depresszív, egész nap búsuló és csendesen szenvedő asszony, hogyan múlhat ki ekkora vigyorral a száján; örök rejtély maradt. 

Dr.H