Emlékszem az első égetett alkotásomra. Zöldre festettem és gyűrűtartónak neveztem el. Emlékszem anyám arcára. Ezt is elsüllyesztettük szépen valami barnaszagú bútorszörny mélyére. (Lassan elnyelik a gyerekkoromat a tárgyak. Tejfogak, pirospontok,sárkányeregetések, égetett agyagfigurák) Ugyanaz az arc, jónéhány évvel később. Anyám ki nem égetett munkái a földön, szódás vízben áznak, együtt törölgetjük az elárasztott előszobát. (Megtanulni a mosógépet, a vásárlást, a bankokat,a számlakifizetést, a nem zöldrefestett tárgyak dícséretét). A tudás cserépdarabkáiról beszélünk egy másik városban egy másik anyával és én hirtelen érteni vélem a foucaulti filozófiát. (Oidipusi ödipuszi.) Az információ mindig részleges. A történetek feldarabolódtak, meghaltak a narratívák. A szubjektív tapasztalás pedig fabatkát sem ér. Nincs igazságértéke már semminek. Sem a gyerekkor tejfogszagú emlékeinek, sem az elért célok pillanatnyiságának, sem a művészet önmagába visszakanyarodó nyálverésének.
O.E.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése