gondolatok a keresztfán

nem is fáj ez annyira, nem olyan kegyetlen ez, állunk itt mi, mint valami háromkirályok, vagy miaszösz, mennyien eljöttek, szép azért, szép, vajon ebből mennyi értem, mert ugye én a legfontosabb, mint mindig, habár ez most az én pillanatom, szóval jogos, hogy én a középpontban, mennyien sírnak, szomorúak, mintha engem sajnálnának, pedig ilyenkor mindenki csak magát, csakis saját maga miatt, ezért lesz a kenyérnek más íze, szép kis teremtés ez, annyian vannak itt, mint a létezés, milyen sokat is jöttünk, de hát azért ezek boldogok legalább, csak a legyeket hajtaná el valaki, azok a kurva legyek, bár ők is csak maguknak akarnak jót, mint itt mindenki, helyet cserélhetnék veled is, meg veled is, ugye, szépek vagyunk mind, nem hiába lettünk sárból és anyából, látszik ez, humuszból, szennyből, szarból, rovarokból, baktériumokból lettünk összegyúrva, tökéletes szimbiózis ez, és valahányszor megindulunk, saját magunkra taposunk megint, vagy az őseinkre. utódainkra, senkikre, mindenkikre, végül is mindegy már ennek, ahogy nekem is, csak egy kis vizet adnának, a szentségit, hogy kapar a torkam, hát érdemlem én ezt, isten, vagy ki vagy, már nincs más, érzem, ahogy az idő körém tömörül, a karám a körmömre ég, egészen csonkig, de jó ez így, minden érthető, csak én nem, mennyi tagadószó, vagy nem, már nem tudom, mert mit is tudok, találjuk fel a tudatalattjárót, emlékszem, mondtam egyszer, vagy mondta más, olyan mindegy már, ha kimondtam, akkor az enyém, tudod, így rabolom ki a szótárakat, fosztóképző, mondták rám, de hát mondják, ezzel teremtenek, lőn, a hatodik napon berúgott, tudod, ezt mondják és, hogy sok hülyeséget művelt, igen, korrektúra nincs, de ne félj, nem csorbulnak ki a kések sosem, rozsdáskarddal is lehet döfni, verssort hasítani a hátból, a szövegistent keresztrímre feszítik, mert áldozatot hozni kell, hát én hozom, hozom, minden vasárnap kehelyből és ostyából eszem a fagyit. holnapután, ugye, holnapután... hát köszönöm.


af.