Beletakaróztunk egymás illatába. Az otthon levés, a valahova tartozás édeskés nosztalgiája és az első ölbemaró, idegen testszerelmek keserű szaga volt azokon az éjszakákon mindenünk. Abban a kis szobában, ahová néhanapján egymást gyűlölni jártunk, valahol a dohány és az öblítő határmezsgyéjén vallottam meg neked először magamat. Félszavakkal, félszivekkel nyögtük a világ bűneit és reggelente mindig tisztára mosott a város. Ágytól ágyig. Aztán idővel jött a vasárnapi mosásillat, a banán a mikró tetején, az instantkávék keserédes ragacsossága, míg végül szép lassan beterített minket a hétköznapiság. A szagod az enyémhez vált hasonlatossá és titokban magaménak vallottalak. Már nem bírtuk elviselni többé az öblítő otthonos frissességét, a dohányfüst maró ízét reggelente a szánkban és nem bírtuk elviselni egymás illatát sem, ami folyton magunkra és arra az édesen bizsergető elsőre emlékeztetett, amikor először felejtettük el valaki más nevét. Akinek az illata egy ideje a miénkez vált hasonlatossá.

O.E.