csak látásból ismertem, múlt szombaton egy fülkében utaztunk. én Sartre-t olvastam, ő cigarettát kért. a zsebébe nyúlt, gyufát vett elő, majd intett. kiléptünk, lenyitottuk az ablakot. dohányozni tilos. beszélgettünk évszakokról, az úgynevezett ötödikről is. meg arról, hogy ki miről szokott ábrándozni egy kocsmaasztal mellett. a szél visszafújta a füstöt a szánkba, ő köhögött, én nevettem.

múlt héten már egy kocsmában találkoztunk, véletlenül. köszönt, míg kért egy felest. megmarkolta a poharát és hozzám lépett. már megint a cigi, már megint nincs. én adok, persze. de miért is. de miért is ne.

tegnap előtt az utcán, térdig sáros nadrággal. már nem kért, én kínáltam.

ma simára borotvált mozdulatlan arc, idegen test, frissen mosott fehér ing. halálillat helyett öblítő. talán tüdőbaj. nem tudom. ő belehalt, én rágyújtottam: „mert a halál oly illatos, s ha erre gondolsz, rögtön arra gondolsz, hogy el kell szívnod még egy cigarettát".

(B.)