A szajha most egyedül ébredt. Néhány napja már nem volt idegen illatokkal tele az ágy. A legutóbbi lepedőgyűrős, vért izzadó éjszaka emlékét még őrizték ugyan a tárgyak, de belőle kihalt már minden áruló nyakbacsókolás. Egy vacsora emlékei. A poharakban felejtett bor és a maradékok édeskés, rothadó szaga kezdte lassan teljesen áthatni a szobát. Aznap éjjel utoljára osztotta szét magát közöttük... ez az én testem... Ha mozdult, tompa fájdalmat érzett az oldalában. Erre még emlékszik. Mélyen valahová a szív alá. A durvaság sosem volt az esete, de most, nem tehetett róla valahogy mégis így alakult. Ő meg hagyta. Neki, egyedül neki nem áll jogában szót emelni ellene. Legyen meg, ha egyszer meg kell lennie. Az anyjára gondolt, tudta, fájna neki őt így látnia. Megalázva, kikötözve, nyüszítve, mint egy állatot. Imádkozni próbált, hátha hamarabb vége lesz. A plafont bámulta. Ilyenkor valaki szemébe nézni a legnagyobb kín lenne mind közül. Ha vállalta, hát meg kell lennie. Szeresd felebarátodat. Gondolattal, szóval, cselekedettel... ezt az egyet senki nem róhatja fel neki. Izzadva, nyögve jutni el a csúcsig, ez a test Golgotája. Harmadnapra úgyis mindig feltámadunk.

O.E.