Évek óta figyelem apámat. Tavasszal mindig elérkezik
az az egy hét, mikor nem érdekli más, csak a bárány.
–
Megvan
a bárány! – jelenti be hősiesen anyámnak.
–
Honnan?
–
Ne
törődj, el van intézve.
Anyám törődik, persze, ki tudja, kinek kell
meghálálni – és mivel. Apámat ez ilyenkor már nem érdekli, eljön mindig az az
este, mikor kiteríti az állat testét a konyhaasztalra, és egy baltával – amit
egész évben kizárólag ekkor használ – darabokra hasítja. Ezeket aztán megfelelő
távolságra helyezi egymástól, véres kezével letörli homlokát, mintha leizzadt
volna, és csak ennyit mond:
–
Na.
Kevés szünet után kiválasztja a tölteni való
darabot, megkérdi anyámat, tavaly mi is hiányzott a töltelékből, és hogy idén
vett-e. Ő pedig vett, hogyne, tudta, hogy jön a bárány, és eszébe jutott apám
tavalyi fintorgása is. Én nem szeretem a bárányt, se töltelékkel, se anélkül,
értetlenül figyelem ezt a felhajtást, és azt, hogy apámnak valamiért mindig
bárány kell tavasszal. Nem ismerem a bárányok életritmusát sem, de nem hiszem, hogy
bizonyos zöldségekéhez hasonlítana abban, hogy mindig tavasszal kell őket
levágni, mert akkor érik el tápanyagtartalmuk maximumát. Lennie kell itt valami
másnak, és már nem félek szembeállni apámmal legközelebb, még ha baltát is tart
majd véres kezében: felnőttem a családi titkokhoz, apa, ne játsszunk tovább, ki
vele, mi van itt a háttérben, amiről még nem tudok?
g.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése