Elég!

Évek óta figyelem apámat. Tavasszal mindig elérkezik az az egy hét, mikor nem érdekli más, csak a bárány.

–        Megvan a bárány! – jelenti be hősiesen anyámnak.

–        Honnan?

–        Ne törődj, el van intézve.

Anyám törődik, persze, ki tudja, kinek kell meghálálni – és mivel. Apámat ez ilyenkor már nem érdekli, eljön mindig az az este, mikor kiteríti az állat testét a konyhaasztalra, és egy baltával – amit egész évben kizárólag ekkor használ – darabokra hasítja. Ezeket aztán megfelelő távolságra helyezi egymástól, véres kezével letörli homlokát, mintha leizzadt volna, és csak ennyit mond:

–        Na.

Kevés szünet után kiválasztja a tölteni való darabot, megkérdi anyámat, tavaly mi is hiányzott a töltelékből, és hogy idén vett-e. Ő pedig vett, hogyne, tudta, hogy jön a bárány, és eszébe jutott apám tavalyi fintorgása is. Én nem szeretem a bárányt, se töltelékkel, se anélkül, értetlenül figyelem ezt a felhajtást, és azt, hogy apámnak valamiért mindig bárány kell tavasszal. Nem ismerem a bárányok életritmusát sem, de nem hiszem, hogy bizonyos zöldségekéhez hasonlítana abban, hogy mindig tavasszal kell őket levágni, mert akkor érik el tápanyagtartalmuk maximumát. Lennie kell itt valami másnak, és már nem félek szembeállni apámmal legközelebb, még ha baltát is tart majd véres kezében: felnőttem a családi titkokhoz, apa, ne játsszunk tovább, ki vele, mi van itt a háttérben, amiről még nem tudok?

g.