mert mindig kell történnie valaminek, kell a dráma, a lélegzet-visszaszorítás. emlékeink szerint a papírsárkányokat mindig elrontja a szél vagy ellopja a szomszéd kisfiú, a kerámia-korsók előbb-utóbb eltörnek, a bútorokat pedig ellepi a por, tönkremennek költözéskor, elégnek a tűzvészben. nem lehet, hogy egyszer, legalább egyszer (de tényleg) felhőtlenül eregessük a sárkányainkat, vigyázzunk a korsóinkra, rendeltetésük szerint használjuk a szekrényeinket? gyertek na, úgy szeretném.

ha azt írom, hogy este kinyitom a szekrényemet, előveszem a második polcról a zöld ruhámat – nem mintha nem érnék fennebb, de ez a zöld a kedvencem –, majd felhúzom a szandálomat, kimegyek a dombtetőre, ahol nincs naplemente, sőt, még piros pipacsok sincsenek, magammal viszem a sárkányomat, eregetni kezdem, de aztán elég hamar megunom, mert valljuk be, nem is olyan izgalmas (persze, elég későn vallom be én is magamnak, ezért körülbelül öt perccel tovább játszadozom, de aztán elég legyen), majd hazamegyek, nem történik semmi különös az úton, nem jut eszembe egyik régi szerelmem sem, nem tör rám nosztalgikus érzés, anyám nem szid meg, hogy miért ilyen későn, nem veszünk össze, még nem is vitatkozunk, mert már nincs is anyám, szóval nem is dobja neki a magam után becsapott ajtónak azt a kerámia-korsót, amit az apjától örökölt és nem mellesleg az volt a kedvence, én nem mászom be a szekrénybe sírni, és nem is gondolok arra, hogy milyen kegyetlen a világ, nem akarok kimenekülni belőle, nem akarom megváltoztatni, mert nem rontotta el a sárkányomat a szél, nem törött el a korsó, és nem ment tönkre a szekrény, ha ezt írom – el sem hiszitek nekem.

(B.)