Figyelem a kezem reszketését, és a tétova mozdulatot, ahogy utánanyúlok. A csempe karcos-fehér hidegsége egy pillanatra visszarenttent. ...hosszú haja fekete, még az Úr is kurvának teremtette... Üvötött az autósrádió. December volt és én először léptem át az országhatárt. Egész úton a csizmámat néztem. Szép, nagy sófoltok tarkították, anyám jobb napokat is látott barna bőrcsizmáját. Tetszett. Valahogy megnyugtatott a sófoltok látványa. Ezeket még otthonról hoztam. Valahonnan jöttem, tehát tartozom is valahová. Nem akartam felpillantani. Az éjszakai, jeges országút látványától, ettől a még és már közötti liminalitástól elfogott az émelygés. A reptér után víz nélkül,  az otthonról hozott mentateával mostam fogat. Felsértettem a szám. A vér és menta íze először keveredett eggyé a nyelvemen. Örökre ez az íz maradt a tied. AZ úton levés és a valahova tartozás paradox vágya. Augusztus van. Fülsüketítő hersegéssel próbálja átküzdeni magát a fém az élő anyagon. Egy decemberi hajnalon, a Népliget kivilágított parkolójában simítottál először a hajamba. Akkor már tudtam, ha egyszer elhagysz, megsiratlak majd, mint a régi asszonyok. Rövidre vágom a hajam és gyászt viselek érted.

o.e.