Tévedés

Ahogy elérte a tinédzser kort, bizonyossá vált egy dolgot illetően. Nem sokkolta annyira a tudat, amennyire az talán normális lett volna, elfogadta, valahol meg is nyugtatta igazából. Érezte amúgy is mindig, hogy nincs minden a legnagyobb rendben, valami hibádzott. Nem hasonlított a szüleire. Csöppet sem.

Ők „hétköznapi”, mundán emberek voltak, akiknek az életben, sokszor mondogatta magában, a legnagyobb megvalósításuk az volt, hogy őt kinevelték. Mentesek voltak mindenféle izgalmas vonástól, apja napi nyolc órában dolgozott, anyja a háztartást vezette. Kirándulni nem jártak sehová, még az ő születése előtt sem. Műveletlenek voltak, könyvet nem olvastak, az újságból is csak a legprimitívebb híreket. Még alkoholizmus sem volt jellemző a családra, nagy ritkán  ha mégis bor került az asztalra, szülei nagyon hamar becsíptek, majd elvonultak aludni.

 Még egymással lefeküdni sem képzelte el őket soha.

Néha hallgatózott a hálószobájuk ajtaja előtt, éjszakánként, de mást sosem hallott, csak apja hortyogását és anyja fogcsikorgatását.

Aztán az iskolában elkezdett egyre fontosabb téma lenni a szex. Ő maga sosem szeretett beszélni erről, felvágni a többiek előtt a kétes tudással. De szöget ütöttek a fejébe a hetvenkedő mondatok („Az én apámnak akkora farka van, te...” vagy „a mútkor végignéztem, ahogy dugnak, aztán azok csöcsök, te...”). És ő is elkezdte figyelni a szüleit. De azok nem csináltak semmit. Aludtak.

Megpróbálta elképzelni őket, milyenek lehettek születése előtt. És nem tudott más képet a fejébe idézni, mint a mostanit. Ők mindig ilyenek lehettek. „De akkor hogy születtem én?”

15 éves korától kezdve meg volt győződve róla, hogy őt örökbefogadták. Ez minden megmagyarázott. Azt, hogy ő miért volt annyival jobb, okosabb, mint szülei. A jellegzetes nagy orr hiányát.  Azt hogy hogyan lehetséges (hacsak nem szeplőtelen fogantatás által – de Jézusnak azért nem érezte magát), hogy ő megszületett két ennyire aszexuális embertől. Egy idő után annyira elfogadta ezt, hogy ez volt a talizmán, ami a tartotta benne a lelket. Ő több lesz, mint az apja. Többre viszi. Ő valami nagyot fog alkotni. És ha nincs ott az a visszahúzó genetikai örökség (legalábbis nem az övé), akkor nincs is ok, amiért ez ne valósulhatna meg. Egyre jobban kezdett tanulni. Kipróbálta a különböző művészeteket, és rájött arra, hogy egy-két dologhoz van érzéke. Különösen a festészet vonzotta. 

Feltárult előtte az egész emberi történelem. „Ha nem az apám unalmas családfájáról származom, akkor akárki lehetett az elődöm”. Azt tanulta is még annak idején, hogy Dzsingisz Kán annyira kiterjedt pereputtyot hagyott maga után, hogy 1 százalék esélye volt rá, hogy ő is a leszármazottja legyen. S ha nem Dzsingisz Kán, hát valaki más, későbbi, földrajzilag is közelebbi uralkodó. Akár valamelyik német császár.

Kezdte magát felsőbbrendűnek érezni a környezeténél. „Ti mind tudjátok, kik a szüleitek. Kohn, te már most úgy nézel ki, mint apád, pedig az öreged már hetven éves.” És egy idő után, a körülötte lévők is felnéztek rá. Hiszen neki volt a legnagyobb esélye, hogy tényleg egy igazi császár leszármazottja legyen.

 Nem az apja, vagy az ő elődeinek az életét élte. Megtagadta őket. Elpusztította őket. Ha maradt is egy pár, az már nem volt lényeges.

Létrehozta a harmadik Birodalmat. Ő lett az új Császár.

Aztán egy napon, mikor tükörbe nézett, az apja arca nézett vissza rá.

Tévedett.

Mégsem fogadták örökbe.

Neki is pusztulnia kellett hát a többiekkel. 

R.