el-ágazás

gondoltam könnyebb lesz,

ha tollal vágom fel ereimet,

s csöpögnek csip-

kés tintapelyhek

barázdás papirosra.

gumibörtönben

fortyog a sűrűség,

tokás lufi a szobában

egérútért liheg.

szögbedől a szögtelenség:

az ér-

telem szeppukuja.

 

kifeszített levegőn

szárnyas csomók

nedv-nehéz tollcsapásai

dobolnak,

mire pipa marcangolt

fűszer-füstjében

fonnyadt hajú, vak-napra forgó

hajgatásba kezd

és:

öregotthonból hintaszékek

nagyot-hallgatják

a vágóhíd felől

érkező bú-

torok nyikorgását,

az eget ellepik fa-cafat éhes

bólogató madarak.

valamivel odébb

kis gyufa kegyelemért

esdekel az áruslánynak,

ki foszfor illatú halállal

nem melegítethette

át a szívét.

nyitott

konyhaablakon át

göndör szellőleány

csípős kacérkodására

gyertyaláng

hintáztatja a világot.

én meg a dolgozóban

lázas lámpa

fénylehelleténél

törlöm izzó izzadságom,

és írok;

vad sorok,

egyre csak

sorvadok.

(köldökfonal-gomolyagot

nyakigláb olló vág el,

a sorszsinór elszakad.

hasadék tudatosítása

és az ember

az egyetlen,

ki elhibázta végzetét.

a tévedés derülhet,

ám sohasem ki)

                        senkiházy a.