aznap egész este együtt sétáltunk, az övé voltam. nevettünk is, ha jól emlékszem. talán azon, ahogyan lépkedtünk a hóban, egymás arcára fagyva lihegtünk, majd továbbálltunk, mert nem fértek el a járdán. azon a járdán, amely ott az utolsó tömbháznál véget ért, ahol minden egyes szavunk dallammá változott, a mondataink veszekedésbe ömlöttek. ott szívtunk, amikor volt amit, s néha ott szédültünk egymásnak is, rögvest bocsánatot kérve, mintha csak megbotlott volna az indulat.

untuk már a kocsmát, ott mindenki ismert, jó volt az utca nekünk, reggelig úgyis kiszakadtunk. ma sem tudom, mi taszította mellém: a muszáj vagy a vágy. párát dúdolt a fülembe, felismertem a refrént.

kérdésekkel szakította félbe: igen – igen – nem tudom. már megint az igazolás, a magyarázkodás, de válasz nincs, igazából a kérdésnek sem kellett volna léteznie.

- szeretsz?

- igen.

- szeretsz?

- igen.

- szeretsz?

- …nem tudom.

azóta nem beszélünk.

(B.)