kívülről tudom. nincs gond, a gyilkos legtöbbször indulatban cselekszik, megnyugszom, pördülök
egyet a hirtelen jött boldogságtól, de a jobb kezem a zsebemben tartom, apám
kését markolom. nem azért választottam, mert az övé, mérlegeltem, úgy tűnt,
ezzel biztosra mehetek. olyan sok ideje markolom már, a kezem egészen
rászokott, a markolat átmelegedett a tenyeremben, egyre gyakrabban szorítom
meg, hogy érezzem, még ott van. ott van, és nem engedi elfelejtenem, miért
jöttem eddig, miért kell továbbmennem, utána. az aruló kezed szorongatja, az áruló szemedbe néz, terveid faggatja,
veled sóhajt, nyög, fogadkozik. az árulónak ne bocsáss meg soha. az utolsó
szót háromszor ismétlem, mire utolérem. háttal áll, gondolatban legutoljára is
bűnösnek találom. eltalálom a szívét, van elég erőm hozzá, hogy áthasítsam a
kabátot, a bőrt, és elég mélyre döfjek? nem akarom, hogy a bordái megvédjék.
apám késével a hátában dől előre, a
gyilkos és az áldozat legtöbbször kötve vannak egymáshoz, valamilyen mély és
érthetetlen törvény szerint. lenyúlok, megfordítom, és meglepődve veszem
tudomásul, hogy nem én vagyok.
g.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése