augusztus elején délre utazott a családjával. a
szülei ragaszkodtak hozzá, hogy őt is magukkal vigyék, abban reménykedtek, hogy
jót tesz majd neki, hogy kipiheni magát, megnyugszik. ő meg szívesen ment, soha
nem utasított volna vissza egy utazást, pedig nagyon jól tudta, hogy ezúttal
nem számíthat semmi jóra. több hetet töltöttek abban a déli országban, a
tengerparthoz közel, olyan helyeken, ahol ő nem sokkal korábban jó néhány
éjszakát átvirrasztott már. ezeknek az éjszakáknak az emlékét szerette volna
elfelejteni most, és úgy érezte, a szüleinek is tartozik azzal, hogy módszeresen
megnyugszik, korán fekszik, pihen, reggel jóízűen nyújtózik, tejet és sok
folyadékot iszik. kapott egy új napszemüveget ajándékba, egy csíkos inget.
mindennap ezeket viselte, szokta. de újra meg kellett szoknia a kezeit is, a
saját kezeit, amiket már nem fognak, a száját, a melleit. tükörben, víz alatt,
napon, ágyban nézte, fogta, szagolta magát, és észrevette, hogy megnőtt a haja.
eszébe jutott, hogy egy április végi fényképen még alig a kulcscsontjáig ért,
és amíg ő azokon a bizonyos éjszakákon virrasztott, szép lassan megnőtt. most,
az ágyban fekve napról napra nagyobb büszkeséggel töltötte el, hogy az
ön-tudatától addig oly független hajvég ő.
azokban a hetekben semmit nem érzett inkább magáénak, mint a haját – frissen
mosva, leengedve. ismered. azt mondd majd neki, enyém hajad villó, fekete tolla, mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
g.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése